A totális szabadság és a megalázó büntetés sem jó megoldás – a szeretetteljes nevelés valahol a kettő között foglal helyet. Az engedékenység és a szigorúbb keretek nem ellentétei egymásnak: ha következetesen neveljük a gyerekünket, mindkettő hasznos lehet.

A korábbi évtizedekben a poroszos, szigorú, távolságtartó, hierarchikus felfogás uralta a gyereknevelést, a családok légkörét. A gyerekeknek automatikusan rá kellett bólintania mindenre, amit a felnőtt mondott, elő sem fordulhatott, hogy valamire nemet mondjon. Sok mai felnőtt szenvedett ettől a hozzáállástól gyerekkorában, sok mai szülő határozta el talán már gyerekként, hogy ha neki gyereke lesz, ő biztos másképp fogja majd kezelni, nevelni.

A mai családokban éppen ezért sokkal gyakoribb a gyerekek totális szabadsága, egyenrangúként való kezelése. Ez alapvetően pozitív hozzáállás, mégis, a végtelenül szabad gyerekek sokszor tele vannak szorongással. Szép dolog az egyenrangúság, csak úgy, mint a szabadság, és valóban, meg is illetne minden gyereket, de sosem szabadna elfeledkezni arról, hogy ők még csak gyerekek. Ebből kifolyólag pedig szükségük van korlátokra, amelyek nem feltétlen a szabadságuktól fosztják meg őket, hanem amelyekbe kapaszkodhatnak, amelyek biztonságot adnak. A gyerekek egyenrangúként való kezelése nem ritkán olyan irányba csúszik, hogy a végén a gyerekek irányítják a családot, a szüleiket, a felnőtteket. Ami nemcsak a családi egyensúly felborulásához vezet, de óriási terhet is tesz a gyerekekre. Hiszen a gyerekkor biztonságához szükségük van arra, hogy a szüleik tudják, mi a jó nekik, képesek legyenek mindenféle érzelmi és viselkedési nehézségeiket kezelni. Számtalan fölösleges bűntudatot kell cipelnie annak a gyereknek, akinek egy hisztijétől mindenki fél, akinek a sírása minden felnőttet kiborít, akinek érzelmi állapotai nemcsak őt magát, hanem a szüleit és az egész családját is uralják és irányítják.