2015 nyarán földrengésszerűen rázta meg a Pannonhalmi Bencés Gimnázium közösségét, a szerzetesrendet és a magyar katolikus egyházat, sőt az egész itthoni közvéleményt, hogy a gimnázium egyik tanáráról kiderült: hosszú éveken át zaklatta tanítványait.
A nem csak a rend berkein belül elismert, nagy műveltségű és megkapó egyéniségű atya története messze túlmutat saját magán. Rendszerszintű hibákra irányítja rá a figyelmet. A kényszerű szembenézés eredménye Pannonhalmán élhetőbb és átláthatóbb iskolai működés és a gyermekvédelem ügye iránti elkötelezettség lett.
A gyermekvédelem ügye iránti elkötelezettség
Sehol senki, csak egy kismadár tipegett gyalog a nagy tarlóban. Csak talán a többi madár nézett fel, senki vele nem törődött. Senki nem várta. Senki nem fogja javítani, gyógyítani, rettenetes. (Móricz Zsigmond Árvácska)
2019. október 15-én A csendtől a szóig címmel tartottak gyermekjogi szimpóziumot a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban.
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány szakmai támogatásával megrendezett eseményen hazai és külföldi gyermekjogi és egyházi szakemberek állásfoglalása mellett érintettek elbeszéléséből és a pannonhalmi diákok kisfilmjéből rajzolódott ki az óriási igény egy hatékonyabban működő iskolai gyermekvédelemre.
Jó csend és rossz csend
A Szent Márton-hegyre való kaptatáskor megakadt bennünk a szó: az őszi erdő csöndjében szemlélődve feleslegesek a szavak. A csendes elmélyülés szerves része a bencés szerzetesek mindennapi életének is, és ahogyan Hortobágyi T. Cirill OSB főapát fogalmazott felvezetőjében: a jó csendben a lényegi dolgokra figyelünk.
A rossz csönd viszont súlyosan árt
– tette hozzá. Az a hallgatás, ami valami nehezen kimondhatót fed el, nem megnyugvást, hanem szorongást és félelemet szül.
A Pannonhalmán történtek, az, hogy ezek az események hosszú évekig titokban tudtak maradni, hogy az áldozatok még egymásnak sem beszéltek arról, amit átéltek, mindennél élesebben világít rá erre. Arra a hallgatásra és elhallgatásra, amelyben az elfedett brutalitás egy egész közösségre rá tudja nyomni a bélyegét, és amitől lassan eluralkodik a félelem.
Pannonhalmán a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvánnyal közösen dolgoznak olyan gyermekvédelmi irányelveken, amelyek a jövőben nem engedik megtelepedni a hallgatást. Felhasználják a közösségben lévő erőt. Az új típusú felelősségvállalás első és legnehezebb lépése minden közösségben a szembenézés. A cél pedig az, hogy az (akár állami, akár egyházi) iskolákban mindig elérhető legyen olyan felnőtt, akihez oda lehet menni, ha „van valami”, és legyen mindenki számára világos, hogy az erőszak minden formája megakadályozható és egyetlen formája sem megengedhető. Nemcsak a jövőnk, de a jelenünk is azon múlik, hogy ezt mennyire sikerül megvalósítani.
Bőven van dolog
Nem csak itthon, nem csak az egyházi iskolákban, és nem is csak az oktatási intézményekben van jelen a bántalmazás. A verbális, érzelmi vagy fizikai agresszió minden olyan helyen felütheti a fejét, ahol alá-fölé rendeltségi viszony van. Áldozata nem csak gyerek, az elkövető pedig nem csak felnőtt lehet. Ugyanakkor – bár a szimpózium és az irányelvek kidolgozásának célja, hogy minden iskolapolgár, gyerekek és felnőttek egyaránt biztonságban legyenek – az eseményen felszólaló szakemberek az iskolai jóllét és a gyerekek védelme felől közelítettek a bántalmazás témaköréhez. Akár felnőtt, akár gyerek bántalmaz ugyanis, a megoldás felelőssége és a megelőzés kötelezettsége a felnőtteket kell hogy terhelje.
Astrid Winkler, az ECPAT osztrák gyermekjogi szervezet igazgatója sokkoló adatokat osztott meg a résztvevőkkel. A gyerekeket érintő bántalmazás olyan széles körű és súlyos jelenség, hogy ma a világon minden ötödik percben meghal egy gyerek az őt ért agresszió következtében. Elképzelhetetlenül nagy az olyan esetek száma is, amikor fizikai tünetek nélkül, de hosszú távra megnyomorítóan folyik a lelki terror.
Hogy miért nincs érdemi előrelépés a megelőzésben és a probléma kezelésében? Hogy miért nem mernek a körülöttük lévő felnőttekhez fordulni, egymás felé nyitni az áldozatok? Hogy a nevelők, szülők, a család miért nem tudják, hogyan segíthetnének nekik? Az okok rendkívül sokfélék. Ahány felszólaló szakember, annyiféle megközelítés és értelmezés, de sok a közös vonás. A fásultság, az információhiány, a hiányzó jogtudatosság, a kommunikáció hiánya, az intézmények presztízsveszteségtől való félelme, a kiszolgáltatottság, a szégyen, az, hogy még mindig nem ismerjük fel, milyen súlyú és jelentőségű, mennyire kiterjedt problémáról van szó. Mindez együtt vezet a nagy esetszámhoz, illetve ahhoz, hogy a világ legtöbb országában még mindig nincsenek meg a hatékony megelőzés és kezelés feltételei, irányelvei.
Az iskolai biztonság különösképpen ingatag: ha a hierarchiában erőegyenlőtlenség alakul ki, valaki áldozattá válik. A hatalmát fitogtató tanárral szemben éppúgy védtelen egy diák, mint amilyen eszköztelen egy harmincfős, sérelmeket hordozó diáksereglettel szemben a tanár.
Te áldozat!
Szintén az osztrák szakember mutatott rá a szégyen kiemelkedő szerepére a rossz mintázatok és az elhallgatás kialakulásában. Áldozatnak lenni sokak szerint szégyenletes dolog, az áldozathibáztatás sokszor zsigeri válasz a napvilágra kerülő bántalmazásos esetekre. Olyannyira, hogy az osztrák szlengben az „áldozat” kifejezés ma már szitokszó, a nálunk használatos „veszteshez” hasonlóan használják. Ebben a légkörben olyan önerő kellene a kiálláshoz, ami az esetek nagy többségében nincs ott egy áldozattá vált gyerekben.
Egy budapesti elit gimnáziumban egész osztályával együtt áldozattá vált Békés Gáspár szintén a szégyent emeli ki. Az egész kamaszközösséget megbénító légkörben csak a konstruktív ellenállás vezetett sikerre. Gáspárnak, mint ezt felvállalónak sokszor nemcsak a pedagógus, de kortársai ellenállásával is meg kellett küzdenie. Az érintett tanár módszeresen alkalmazott kegyetlenkedéseinek következtében az elit gimnáziumi osztály kiválasztottak és kitaszítottak csoportjaira hasadt, ahol minden cselekedet vagy ki nem mondott egyetértés állásfoglalássá lett. Ahogy Gáspár fogalmazott:
nem tudom elfelejteni, hogy magamra hagytak.
Astrid Winkler felidézte Amanda Todd esetét is: a kortársai által zaklatott lány depressziós lett, eluralkodott rajta a szégyen. Többször iskolát váltott, hogy megszabaduljon zaklatóitól, de egyik intézmény sem tudta kezelni a problémát, és az eset végül tragédiával végződött.
Beavatkozás
A szimpózium egyik fontos megállapítása volt, hogy ahhoz, hogy biztonságos iskolák jöjjenek létre, rendszerszintű átalakítás és az emelletti maximális elköteleződés is szükséges. Míg ma Magyarországon tűzvédelmi irányelvek nélkül nem, addig gyerekvédelmi alapvetések nélkül lehet iskolát létesíteni. A szimpózium résztvevői szerint ugyanakkor felszabadító és reményteli, hogy nyíltan lehet beszélni ezekről a problémákról. Okkal hihetünk abban, hogy egy jól kidolgozott rendszerben nemcsak jól kezelhetők, de meg is előzhetők a bántalmazásos esetek.
Ahhoz, hogy ez megtörténjen, az szükséges, hogy a gyerekvédelem a szervezeti kultúra részévé váljon. Olyan transzparens rendszer jöjjön létre, amiben mindenki számára egyértelműek a határok, a jogok és a kötelezettségek. Ehhez rengeteg ismeret kell, ami ma még sok helyen nem áll rendelkezésre.
Tudás kell arról, hogy nincs rendben a tockos és a saller, a „tréfás” megszégyenítés. Tudás arról, mik azok a ránk bízott titkok, amiket nem tarthatunk magunkban, illetve hogy hol van az a pont, amikor már nem elég bátorítanom a gyereket. Mikor az a felelős döntés, ha átveszem tőle ennek a terhét, hogyan lehetek biztos benne, hogy emiatt nem fogja hátrány érni? Tudás kell arról, mennyire szerteágazó problémáról van szó, arról, hogy egy bántalmazó gyerek is lehet áldozat.
A megelőzéshez és az esetek érdemi kezeléséhez nagyon fontos, hogy kikerüljenek a rendszerből az úgynevezett “sötét lovak”. Azok a tanárok, akik „ügybe keveredtek” és akiknek az esetében a tisztázás helyett a gyors és egyszerű, közös megegyezéssel való távozást választotta az intézmény vezetősége. Ma megtörténik (és a helyzetet csak súlyosbítja az extrém méreteket öltő tanárhiány), hogy egy ilyen pedagógus makulátlan erkölcsi bizonyítvánnyal továbbállva hamar ismét munkába áll, majd folytatja a rombolást.
Fontos lenne az is, hogy a problémákat valóban kezeljük, ne csak tűzoltás történjen. Ahogy elfogadhatatlan az, hogy egy bántalmazásos eset végén az áldozatnak kelljen biztonsága érdekében intézményt váltani, éppígy nem megoldás, ha a kortárs bántalmazásra a szembenézés helyett egy diák kirúgása a válasz.
Irányelvek
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány hátrom éve dolgozik gyermekvédelmi irányelvek kidolgozásán a Pannonhalmi Bencés Gimnázium Egyházzenei Szakgimnázium és Szakkollégiummal, a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziummal, a Pesthidegkúti Waldorf Iskolával és a Budapest Schoollal.
A munka során nemcsak az iskolák saját tapasztalatait, de az alapítványhoz érkező évi mintegy 200 bejelentést is feldolgozzák annak érdekében, hogy az egyéni hibákból, az aljasságból ne legyen mintázat egy intézményben, egy rendszerben sem. Nagyon fontos lenne – emelik ki –, hogy ne akkor kezdjenek az intézmények a gyerekvédelemmel foglalkozni, ha már baj van. Amikor ugyanis nagyon eszkalálódik a helyzet – mondja Gyurkó Szilvia –, már nagyon kicsi a mozgástér az érdemi jobbító intézkedésre.
Ahhoz, hogy egy-egy adott intézmény ki tudja dolgozni a gyermekvédelmi irányelveit és a megelőzés és kezelés rendszerét, fontos kérdéseket kell megválaszolnia. Mit tekint iskolai gyerekügynek? Mit tart iskolai kompetenciának, és mi az, amire már a gyermekvédelmi rendszerrel közösen megoldandó problémaként tekint? Mit tud tenni pedagógiai eszköztárával a problémák kezelésében?
A kérdések megválaszolása után kezdődhet meg az irányelvek kidolgozása. Az elvek soha nincsenek teljesen készen, és hogy folyamatosan reflektálni kell a rendszer működésére. Elengedhetetlen, hogy az irányelvek ne egyszerű dokumentumként, hanem élő szövedékként kapcsolódjanak az intézmény életébe. A diák, szülő, pedagógus és kivétel nélkül minden iskolai dolgozó egyaránt kell, hogy ismerje és értse az abban foglaltakat.
Pannonhalmán ma már minden új évfolyam kap információt, tréninget az irányelvekkel kapcsolatban. A cél pedig az, hogy az iskola minden polgára számára egyértelmű legyen, milyen esetben kihez kell fordulni, mi a teendő, kiket kell bevonni a probléma megoldásába. Hogy alapvető legyen, hogy minden bejelentést komolyan kell venni és azonnal ki kell vizsgálni.
Ez a munka megúszhatatlan, és fájdalmas is lehet, mert közben felszínre kerülhetnek olyan esetek is, amiket korábban nem jól kezeltek. Akár 2-3 év is eltelhet, mire a gyakorlati alkalmazás és a rengeteg felülvizsgálat után egy „lefőtt”, kész, átgyurmázott irányelv jön létre. Ami nem kívülről, felülről, hanem belülről jön. Ha eddig sikerül eljutni, akkor valóban megelőzhetővé válik az iskolai erőszak minden formája, és ennek köszönhetően valóban biztonságos hely lesz az iskola mindenki számára. Pannonhalmán ma ebbe az irányba néznek.
Balázs Barbara
