A díjhoz vezető út
Az életem április 23-án változott meg, egy telefonhívást követően anyukámtól, hogy talált valamit a Facebookon, nevezni akar egy díjra a Hintalovon Alapítványnál folytatott önkéntes munkám miatt. Egy gyors Google keresés után zsigerből jött a válasz: én ezt biztos nem fogom megnyerni, de ő erősködött, hogy a döntést talán bízzuk a zsűrire, és csak azért is nevezett. A Young Courage Award zsűrije minden évben olyan fiatalokat keres, akik kiállnak emberekért, bebizonyítva bátorságukat, így tisztelegve Raoul Wallenberg önzetlen tettei előtt.
Ugyan nem tartom magam kifejezetten bátornak, nem fogom tagadni, hogy nem egy akadályba ütközök az önkéntes munka során. Sajnos a Facebook kommentszekció gyakran elcsüggesztő, és ott sokszor azt látni, hogy soha nem fogunk „eleget” tenni a gyerekekért, hogy sokan nem látják szükségét a közreműködésünknek. Ezenkívül a magánéletemben is több helyről kapok negatívkritikát. Nekem például tanár részéről jött intenzív megvetés a tevékenységeimet illetően.
Valahogy sosem éreztem úgy, hogy nem csinálnám többet, égett bennem a tettvágy, sokkal intenzívebben, mint amennyire az akadályok megrémítettek. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az, amit nekem tennem kell. A legközelebb a szívemhez nem véletlenül az iskolai bántalmazás (bullying) témája áll.
Mikor én voltam ilyen helyzetben, csak meg nem értő füleket, látszatintézkedéseket és áldozathibáztatást kaptam segítségül, így jutva el egy teljesen kétségbeesett állapotba. Nekem iskolát kellett váltanom, hogy boldog, bántás mentes életet tudjak élni, de ez nem életszerű. Nem akarom hagyni, hogy bárki megjárja azt a poklot, amit én.
Egy héttel később a zsűri kiválasztott mint lehetséges jelöltet, így egy másik referenciaszemély véleményét is bekérték a tevékenységeimről. Hála a ténynek, hogy csodás mentoraim vannak, nem volt nehéz választani, hogy ki tudná legjobban ismertetni a munkámat. Ezután kezdődött a legizgatottabb várakozás, amit valaha átéltem, az e-mailjeim mániákus ellenőrizgetése nem volt ritka program. Nem hiszem hogy valaha el fogom felejteni, a szobámban ülve kaptam a jól ismert szavakat: „Kedves Szonja! Örömmel értesítelek…”. Mindent meghazudtoló sebességgel rohantam közölni a hírt a családdal. Anyukám éppen mosott, amikor ugrálva és sírva visongtam el, hogy nyertem.
A szokásos nyári kórházi kezeléseim közben került sor a magyarországi díjátadó ünnepségre. A svéd nagykövetasszony rezidenciáján vehettem át a díjat, az Emberség díj idei nyerteseivel együtt. A rendkívüli közösségből kapott ízelítő hatalmas nagy izgatottsággal töltött el. Ezután kezdődött meg a mindent felölelő várakozás a díjamra, mely egy svédországi út volt augusztus végén. Csomag és ruhahalmok mindenhol, folyamatos szervezkedés és pakolás.
Stockholmi napok
Végre elérkezett a várva várt augusztus 25-e, mikor is kora reggel a Liszt Ferenc Repülőtéren találtam magam teljesen egyedül, hatalmas csomagokkal. Mire magamhoz tértem az ablakon kinézve a Svéd szigetvilág csodái tárultak a szemem elé. Bevallom, ekkor sírtam, annyira rettegtem, hogy vajon eleget fogok-e tenni a betöltendő szerepnek, vagy hogy a többi országból érkező nyertesek kedvelni fognak-e vagy azt fogják gondolni hogy amit én tettem nem elég „menő”? Ez volt a pillanat amikor tudatosult bennem, már nincs visszaút. De valami más is elkezdődött ekkor; visszafordíthatatlanul beleszerettem Svédországba.
Mikor a taxi kitett a Mornington hotelnél, ügyetlenül bevonszoltam a bőröndjeimet a lobbiba, ahol a kanadai nyertes, Taiya és az egyik koordinátor, Ellen várt rám. Kis idővel később a szobánkban ülve ebédeltünk a szerbiai Iorival kiegészülve.
Talán mindenki ismeri az érzést, mikor találkozik valakivel és rögtön passzolnak, mintha mindig is ismerték volna egymást. Pont így éreztem a többi nyertessel kapcsolatban és tulajdonképpen az összes emberrel, akivel találkoztam.
Másnap reggel egyenesen Raoul Wallenberg egykori irodaházába indultunk, ahol reflektáltunk az elkövetkezendő napokra. Majd a Raoul Wallenberg Academy által készített sétán vettünk részt Stockholm utcáin keresztül, megismerve Raoul ott töltött éveit. Később Horváth-Lindberg Judit, az Emberség Háza egyik alapítója is csatlakozott hozzánk. Mesélt a Magyarországon futó projektekről, valamint a családja múltjáról.
Az estét egy csodás vacsorával zártuk, ahol abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részünk, hogy a monacói, szerb, görög nagykövetekkel és Papp Veronika magyar nagyköveti asszisztenssel, valamint Anna Urombi-val, a Raoul Wallenberg Akadémia főtitkárával beszélgethettünk. Amellett, hogy megannyi kérdésemre választ kaptam a diplomata életről, közvetlen, személyesebb beszélgetésekre is sor került.
Az utolsó előtti napon már reggel keményen indítottunk, 9-kor a svéd külügyminisztériumban beszélgettünk Tobias Billström-mel, a svéd parlement politikusával. Elképesztő volt, milyen kedvesen válaszolt minden kérdésünkre. Ezután egy könnyed ebéddel folytattuk a programok sorozatát, mely során megismerhettünk pár korábbi svéd Young Courage nyertest és meghallgathattuk az ő nagyon inspiráló történeteiket is.
A díjátadó
Ezt követően érkezett el az utazás fénypontja, a díjátadó. Mire észbe kaptam, már a nyertesekkel a színpadon álltunk Viktória koronahercegnő társaságában és megkaptuk a díjakat ő királyi felségétől. Ezután egy rövid beszédes blokk következett, melynek keretein belül mindannyian egy, a tevékenységeinkkel kapcsolatos kérdésre válaszoltunk.
Az én kérdésem a következő volt: mi a tanácsod, mit csináljon valaki, amikor az iskolai bántalmazás bármelyik formájával találkozik? A válaszom pontos szavaira a nagy izgatottságtól ugyan nem emlékszem, de valahogy így hangozhatott: „Azt hiszem, a legfontosabb dolog az, hogy mindig beavatkozzunk, bármi történjék is. Vegyük ki az áldozatot a helyzetből, és nyugtassuk meg, miközben a zaklatót is felelősségre vonjuk. Soha ne hagyjatok semmit észrevétlenül. Legyünk azok hangja, akik nem tudnak beszélni.
Ameddig itt vagyok, szeretnék néhány embernek köszönetet mondani. Szeretném megköszönni a Svéd Intézetnek és a Raoul Wallenberg Akadémiának, hogy lehetővé tették számomra, hogy ma este itt lehessek, szeretnék köszönetet mondani minden kollégámnak a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványnál, és végül szeretném megköszönni anyukámnak, hogy mindig hitt bennem, még akkor is, amikor én nem hittem! Köszönöm!”
A díjátadó után lehetőségünk volt egy fantasztikus vacsora keretein belül beszélgetni a Young Courage- és a Raoul Wallenberg Díj zsűrijével. A csodás társaságnak és közvetlen beszélgetéseknek köszönhetően az idő hihetetlenül gyorsan repült.
Másnap el kellett búcsúznom a többi nyertestől, mivel én indultam haza legkésőbb. Taiya, Spiros, Alessandro, Gabriel, Matthieu, Iori, Guuled és Houda őszintén a legfantasztikusabb emberek, és végtelenül hálás vagyok, hogy egy mondatban említenek velük. Ezután az időt kihasználva Papp Veronika magyar nagyköveti asszisztens szíves meghívására ellátogattam a stockholmi Magyar Nagykövetségre. Egy rövid körbevezetés után a kertben ültünk le beszélgetni a gyermekjogok helyzetéről Magyarországon és a kultúra fontosságáról. Három óra ismét észrevétlenül telt el, és már várt az Arlanda Repülőtér.
Ezen sorok írása közben csak hálával teli szívvel és könnyekkel tudok mosolyogni. A családom, az alapítvány, ilyen fantasztikus közösségek és kezdeményezések nélkül mindez nem történhetett volna meg. Őszintén köszönöm, hogy a tiéd lehettem, Stockholm!