Döbbenetes, hogy milyen sokunknak közös emléke a gyerekkorban hallott mérgező, ömbizalom-elszívó, bántalmazó kritika. Szinte minden fiatal találkozik a saját „Horger Antalával”, aki lehúzza önmagába vetett hitét, sárba tiporja ambícióját, vagy épp elhiteti vele, hogy úgy általában semmit nem ér. Márpedig ezek a sebek évtizedekig, sőt, akár egy életen át képesek ott lüktetni az ember lelkében, hogy aztán középkorúságunk küszöbén rájöjjünk: egy egész sor pszichés problémánk lett abból a bizonyos mondatból, ami nem volt más, mint érzelmi bántalmazás. Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő írása.

Fekete pedagógia

„Nekem a saját szüleim mondták, hogy utcaseprő leszek, és nyelveket sem fogok tudni megtanulni…”

„Középiskolai biológiatanárom egyetemi felvételi előtt pár hónappal közölte anyámmal, hogy »túl nagy falat« az orvosi egyetem, alkalmatlan vagyok, beszéljenek le róla, nem való a gyereknek.”

„Én közgazdasági szakközépiskolában kezdtem, a számviteltanár az első órán azt mondta: »ránézésre hülye vagyok hozzá«.”

A WMN-szerzők saját történeteire rengetegen megírták, amikor a szüleik, tanáraik, példaképnek tekintett felnőttek azt mondták nekik, hogy buták, alkalmatlanok, adják fel az álmaikat. A sok száz kapcsolódó saját történetből döbbenetesen jól kirajzolódik, hogy milyen sokan érintettek ebben a témában, és mennyire fontos, hogy beszéljünk erről szakmai szempontból is.

Az ilyen felnőtt viselkedésnek több neve is van: érzelmi abúzus, fekete pedagógia, lelki bántalmazás. Valójában minden olyan magatartás ide tartozik, amikor egy felnőtt azt érezteti a gyerekkel, hogy kevés, illetve nem elég jó.

Amikor folyamatosan kritizálja, és olyan megjegyzéseket tesz, vagy úgy viselkedik, amitől a gyerek azt érzi, hogy értéktelen, de legalábbis biztosan nem tud megfelelni a felnőtt elvárásainak, szeretetének, elfogadásának.

A pofon feltűnik, a megalázás lappang

Az érzelmi bántalmazás gyakran nehezen felismerhető és beazonosítható, hiszen nem olyan egyértelmű, mint a fizikai. Azt elég könnyű észrevenni, ha valakit pofon vágtak, azt viszont sokkal nehezebb, ha szavakkal verik. Főleg akkor, ha ezeket a bántalmazó szavakat „becsomagolja” a felnőtt, mondjuk, abba az üzenetbe, hogy „én csak aggódom érted”, „a te érdekedben teszem” – vagy „csak őszinte vagyok veled”. 

A leértékeléssel, megalázással és lealacsonyítással járó érzelmi bántalmazásnak fontos jellemzője, hogy akkor megy igazán mélyre, ha hatalmi fölényben van az, aki alkalmazza. A szülők, a tanárok, mentorok, edzők – meg úgy általában a gyerek számára fontos felnőttek által elkövetett beszólások, a „horgerantalkodás” bizonyítottan komoly károkat tud okozni, de legalábbis hosszan tartó rossz emlékeket.

Ez is trauma. Nehéz lehet feldolgozni, nem lehet könnyen lepergetni. 

Ti is megírtátok

„50 éve történt, az egész életemet végigsebezte.”

„A legnehezebb az egészben az, hogy az ember negyvenéves korára jön rá, mennyi gátlás alakult ki ezek miatt benne.”

„Levágtam rögtön, hogy simán csak belém akartak rúgni, de akkor is meghatározó pillanat maradt az egyetemről.”

„Borzasztó, hatásukban felmérhetetlenül kártékony, pusztító és felelőtlen tanári mondatok ezek, ráadásul egy közösség előtt téged megalázó mondatok.”

Minél közelebbi a viszonya a gyereknek azzal, aki érzelmileg bántalmazza, és minél gyakrabban fordul ez elő, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyerek „megtanulja”: ő tényleg értéktelen, nem szerethető, alkalmatlan, tehetségtelen. Erre reagálhat daccal, dühvel és „csakazértis megmutatommal”, de reagálhat elfogadással és belenyugvással is. A társadalom számára előbbi tűnhet „sikernek”, hiszen végeredményben „csak azért is megmutatta a gyerek, hogy valójában mire képes”, nem vált be a jóslat.

Valójában azonban e sikerek mögött sokszor ott húzódik az örökké kielégítetlen bizonyítási vágy, a másoknak való megfelelés kényszere, és az is, hogy a már felnőtté vált (de belül ebből a szempontból még gyerek) áldozat mindig a másik szemében látja magát: a saját életét és eredményeit hajlamos kétségbe vonni, azt érezni, hogy amit elért, az „természetes”.

Ezekben az esetekben hiányozhat a siker miatt érzett őszinte öröm. Felnőttként az orra alá lehet dörgölni annak a tanárnak, aki a sértő, bántó mondatokat mondta, hogy „nem lett igaza”; de az érzelmi bántalmazás valójában akkor is megtörtént.

Sebet ejtettek az önértékelésen és önbecsülésen, és ennek felelősségét annak (kellene) elhordoznia, aki ezt megtette.

Bizalom, megértés, megerősítés

Ezért lenne fontos, hogy a szülők vegyék komolyan, ha olyan tanárral találkozik a gyerekük, aki nem pozitív megerősítéssel és támogatással, hanem kritikával, megalázással és nevetségessé tétellel próbálja fegyelmezni vagy „motiválni” a gyereket.

Szintén fontos annak megértése, hogy az érzelmi bántalmazás ugyanúgy hat, mint a fizikai. Ugyanazt az agyterületet aktivizálja, azokat a következményeket okozza, és ugyanúgy bántja az ember igazságérzetét, mint bármilyen más típusú erőszak. Az érzelmi bántalmazás aljas, romboló és megengedhetetlen.

Az igazságtalan, alaptalan vádakra a legnehezebb reagálni. A „Horger Antalokkal” szemben általában az embernek elakad a szava felnőttként is (egy gyereknek meg főleg) – de annyit mindig megtehetünk, és meg is kell tennünk, hogy

ilyenkor megerősítjük a gyerekben azt, hogy ez bántalmazás, erőszak. Az erőszak pedig sosem az áldozatról szól. Hanem mindig az elkövetőről.

Tisztelet mindazoknak, akik ilyesféle bántalmazásokat is kinőttek, akik meg tudták érezni, hogy ez a viselkedés nem őket minősíti (vagy minősítette gyerekként), hanem azt, aki elkövette ellenük. Mindegy is, hogy mi áll az érzelmi bántalmazás hátterében, és miért csinálja, aki csinálja. Irigység, düh, féltékenység, öncélú bántási vágy, a hatalom megélése vagy az erőfölénnyel való visszaélés? Az ok lényegtelen, mert semmi nem indokolhatja azt, hogy az egyik ember ilyet tegyen a másikkal.

Dr. Gyurkó Szilvia 

forrás: www.wmn.hu