Egy szülő azzal kereste meg Alapítványunkat, hogy az utóbbi időben észrevette: a kapcsolattartási alkalmak során a 12 éves gyereke a korának nem megfelelő kifejezéseket használva indokolatlanul mérges rá, nem szívesen beszélget vele úgy, mint korábban. A legutóbbi három alkalom pedig sajnos meghiúsult, mert a fia egyszerűen visszautasította a találkozást vele. A megkereső szülő kétségbe van esve, mivel nem szeretné, hogy a gyerekével megromoljon a kapcsolata.
A megkereső szülőt szokás szerint először tájékoztattuk, hogy Alapítványunk gyermekjogi szemlélete szerint minden esetben az érintett gyerek érdeke felől közelítjük meg az esetet, függetlenül a megkeresőtől.
A jogszabályok szerint a kapcsolattartás mindenekelőtt a gyerek joga. A különélő szülőnek joga és kötelessége, de fontos, hogy a gondozó szülőnek is kötelessége a kapcsolattartás biztosítása, lehetővé tétele. Egy válást követő kapcsolattartási rend kialakításának minden esetben a gyerek érdeke, szükséglete és biztonsága szerint kell történnie. Ha valamelyik szülő eltűnik egy gyerek életéből, az nagyon komoly veszteség a számára. Akármilyen döntés is születik, biztosítani kell, hogy a gyerek mindkét szülővel annyi időt tölthessen, amennyi biztosítani tudja számára az érzelmi kapocs fennmaradását. Gyermekjogi megközelítés alapján lényeges, hogy az érintett gyerek semmiképp se legyen „elzárva” a másik szülőtől.
Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy egy gyereket sem lehet a kapcsolattartásra rákényszeríteni. Egy megértő, és a gyerek érdekeit szem előtt tartó szülő minden esetben figyelembe veszi a gyerek véleményét ebben a kérdésben. A gyerekkel együtt élő szülőnek ugyanakkor kötelessége lehetővé tenni, hogy a szülőtársával kötött megállapodásban, illetve a hivatalos hatósági határozatban foglaltak szerint teljesülhessen a kapcsolattartás, azt nem akadályozhatja meg, hiszen a gyerek legfőbb érdeke és a jogszabályokban foglalt jogosultsága, hogy minőségi időt és kapcsolatot tudjon tartani a különélő szülőjével is.
Egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy a tizenévesek (vagy akár a fiatalabb korú gyerekek is) dühösek vagy zavart, bizonytalanságot éreznek a szüleik szétválása, a család felbomlása miatt, és gyakran az egyik szülőjük mellé állnak a másikkal szemben. Fontos, hogy mindkét szülő értse meg a gyerek érzései mögött húzódó valódi okokat, és megfelelő érzékenységgel, türelemmel és támogatóan reagáljon a gyerek megnyilvánulásaira, miközben továbbra is mindkét szülőnek ösztönöznie kell a gyereket arra, hogy tartson folyamatos kapcsolatot a másik szülőjével is – akár az aktuális érzései ellenére is.
A szülői elidegenítésnek mint jelenségnek azonban nincs általánosan elfogadott definíciója. Egyébként nemzetközi viszonylatban is vitatott, hogy tekinthető-e szindrómának (van-e diagnosztizálható, egységes tünetegyüttes és következmény). De ha nem is tekintjük szindrómának, maga a jelenség létezik. Az utóbbi időben egyre többen érvelnek a fogalommal, hivatkoznak rá, de nincs erre vonatkozóan egységes gyakorlat vagy precedens. Azonban minden esetben, amikor felmerül a gyanú, hogy a gyerek ki van téve az elidegenítés veszélyének, érdemes lépéseket tenni – akár külső segítők, szakemberek bevonásával.
Sajnos előfordul, hogy az egyik szülő – általában az, aki a gyerekekről elsődlegesen gondoskodik – megpróbálja elidegeníteni a gyereket a másik szülőtől. Ez a helyzet a gyerek és a szülő számára is nagyon ártalmas, bár nyilván az éli meg a legnehezebben, aki ellen az „elidegenítés” zajlik. Súlyosabb esetben ez abban is megnyilvánulhat, hogy a gyerek egyre inkább és egyre határozottabban elutasítja a másik szülőt, nem akar vele találkozni, ellenszenvvel viseltet iránta és minden iránt, ami hozzá kapcsolódik, legyen szó ajándékról, játékról vagy a rokonokról. Akár odáig is fajulhat a helyzet, hogy a gyerek sértő módon viselkedik vele szemben – függetlenül attól, hogy milyen helyzetről van szó: az elutasítás általános és minden területre kiterjedő lehet.
A gyerek szinte automatikusan és reflexszerűen áll annak a szülőnek a pártjára valamennyi élethelyzetben, aki a másik ellen neveli őt. Az ő mondatait ismétli, olyan szavakat, kifejezéseket használ, amiket az a szülő szokott. Ez időnként nagyon látványos jele ennek a jelenségnek, hiszen a gyerek életkorához, annak megfelelő tudásához, szókincséhez nem feltétlen illeszkednek ezek a kijelentések. Ha a szülő kellőképpen „sikeres” ebben az elidegenítő tevékenységben, akkor idővel a gyereknek annyira sajátjává válik a másik szülő „démonizálása”, hogy maga is kitalál történeteket, önálló véleményt alkothat róla, és ezt általában nyíltan fel is vállalja – ami különösen rosszul esik és nehéz elviselni a „besározott” szülőnek. Ebben az esetben egyértelműen arról van szó, hogy a gyerek meg akar felelni a gondozó szülőjének, és sajnos ezt az elutasításon, a másik szülő idegenként, ellenségként való kezelésén keresztül juttatja kifejezésre. Már ennyiből is egyértelmű, hogy az ilyen esetek akár odáig is juthatnak, hogy idővel a gyerek és a szülő között tényleg minden kapcsolat megszakad.
Nagyon fontos feladat ennek a veszteségnek az elkerülése, amelyre felhívtuk a megkereső figyelmét is a fenti esetben. A gyereket nem lehet és nem is szabad a másik szülőtől elidegeníteni. A megkeresőnek azt tanácsoltuk, hogy próbálja meg a gondozó szülő figyelmét felhívni arra, milyen veszélyes ez a viselkedés, és hogy valójában nincs ok „szeretetharcra” a szülők között. A gyerek mindkettőjüket szereti, külön-külön, és nem egymás rovására. Az elidegenítésre törekvő szülőnek sokféle motivációja lehet – a belső bizonytalanságtól a félelmen át a dühig. Azonban ezek mind a szülő saját történetei, és nem a gyereké. Ezek kiélése, feldolgozása sem történhet a gyereken keresztül. Ha nem tudják a szülők egymás között tisztázni a helyzetet, mindenképpen külső segítséget kell bevonni, hogy a végleges, tényleges elidegenedés megelőzhető legyen. Azt is érdemes látni, hogy a gyerek sokszor azért „partner” a szülő elidegenítő törekvéseiben, azért alkalmazkodik maximálisan az elvárásaihoz, mert fél attól, hogy a másik szülő után őt is elveszíti.
Mind a különélő szülőnek, mind a gyereket körülvevő felnőtteknek, szakembereknek nagyon fontos látni, hogy az elidegenítésnek nem csak, vagy nem elsősorban a fizikai dimenziója okoz kárt (tehát a gyerek elválasztása a másik szülőtől), hanem az érzelmi dimenziója is, aminek részeként a gyerek érzelmileg „leválik” a tőle különélő szülőjétől. Ez a leválás pedig azért történhet meg, mert a gyerek kiszolgáltatott annak a szülőnek, aki az elidegenítést folytatja, vele nem tud/nem akar konfrontálódni, őt nem szeretné elveszíteni (ha már a másik szülőt, úgy érzi, elveszítette). Ilyenkor a gyerekkel élő szülő iránt érzett lojalitás gyakorlatilag a gyerek érzelmi biztonságának alapjává válhat. Amennyiben a különélő szülő és a gyerek környezetében lévő felnőttek ismerik ezt a hátterét a jelenségnek, akkoregyúttal meg is értik és el is fogadják, hogy a gyereken nem kérhetik számon, hogy így viselkedik. Kommunikálni viszont lehet a gyerek felé, hogy ez nehéz a különélő szülőnek, a külön élő szülő magam is elmondhatja, hogy nem érzi jól magát ebben a helyzetben, és fontos az is, hogy jelezze a gyerek felé, hogy teljesen megérti az ő érzéseit is.
Azt javasoltuk a megkereső szülőnek a jelen helyzetben, hogy azzal tudja ő maga is támogatni, segíteni a gyerekét, hogy biztosít számára egy olyan elvárás- és megfelelésmentes légkört, amiben a gyerek valóban gyerek lehet. Amiben tudatosan nem az a téma, hogy mi zajlik a két szülő között (és hogy abban a felnőttek hogy érzik magukat), hanem hogy a gyerekkel/gyerekben mi történik éppen. Arról érdemes tehát a gyerekével beszélgetnie, amiről a gyerek szeretne, ami a gyereket érdekli,, mindezt felszabadultan, hogy ne érezze kötelességnek a szülővel való beszélgetést. S ha adott esetben nem akarna vele beszélni a gyerek, akkor is azt kell mutatnia felé a szülőnek, hogy ő jelen van, értő módon hallgat és figyel rá, számíthat rá. A csend is lehet megerősítő ilyenkor. Ha van olyan közös aktivitás, amit mindketten szeretnek (sport, kikapcsolódás, bármilyen egyéb tevékenység), az mindenképp javasolható, hogy csinálják együtt; illetve ha vannak olyan közös ismerősök, akiknek a társaságában jól érzi magát a gyerek, akkor találkozzanak velük együtt.
Ne legyen elvárás, hogy a kapcsolattartások idején „megoldják” a problémákat, vagy „bepótolják” a kieső időt. Az sem szabad, hogy elvárás legyen, hogy visszaállítsák a régen szokásos normákat, kereteket. Most ugyanis ez a jelenlegi helyzet a realitás. Ezzel kell élni, ami most van. Ebben a legtöbb és a legnagyobb megtartó ereje az elfogadásnak és a feltétel nélküli szeretet megélésének van. Egyébként ez hihetetlenül megerősítő tud lenni a gyerek számára is, hiszen a vele együtt élő szülő szeretete egyfajta függő viszonyt jelent, amely feltételekhez kötött, akár „manipulált” is lehet ilyenkor. Ehhez képest kell és érdemes a külön élő szülőnek alternatívát mutatni, mást nyújtani a kapcsolattartás során. Azzal a különélő szülőnek ugyanakkor fontos tisztában lenni, hogy a másik szülő helyett sajnos soha nem tud jó döntéseket hozni; nem lehet a másik helyett úgymond „okosnak lenni”. Amiért viszont a szülő felelősséget tud vállalni, azok a saját döntései, a saját hozzáállása az adott helyzethez.
A témával kapcsolatban ajánljuk a további forrásokat:
- Baker, Amy – Fine, Paul: Extelen döntések (l’Harmattan, 2017)
- Gyurkó Szilvia: „Ellenem neveli a gyereket” – hány arca van a szülői bántalmazásnak?
Az esettanulmányaink valódi történeten alapszanak, de a felismerhetőség elkerülése miatt, az érintett gyerek(ek) védelme érdekében minden egyedi körülményt és jellemzőt megváltoztattunk, így bármilyen egyezés csak a véletlen műve lehet.
