Az a klasszikusan kínos jelenet, amikor a családi ebédre hívott aktuális udvarló a desszert mellé a barátnőjéről készült pelenkáskori képeket is megnézhette, már a múlt századé. Ezek a képek ma nem (csak) a családi albumban szerepelnek, hanem az internet népe is láthatja őket, és remek zaklatási alapot adhatnak. Egyrészt a pedofil csoportoknak, másrészt a bullyingra „szakosodott” osztálytársaknak.
A huszonnyolc éves Zsuzsa aktív felhasználója a közösségi oldalaknak, így már a terhessége elején egy ultrahangképpel jelentette be ismerőseinek: bővül a család.
A szülés után első dolga volt posztolni a babafotókat, később nem maradt ki a bilin ücsörgés, a kakaós száj, a játszótér és a kórházi ágyon készült kép sem, ahogyan az első óvodai késés és a szokásos reggeli „állunk a dugóban”-szelfik sem.
Zsuzsa édesanyja, akivel közös családi házban élnek, szintén nem tud betelni az unokájával, naponta posztolja jelentős és jelentéktelen közös pillanataikat.
Zsuzsa anyósa és apósa sem szeretne lemaradni mögöttük, így amikor egy-egy napra megkapják a kis fiút, arról biztosan hírt adnak a közösségi oldalon. Zsuzsa azt mondja, ő cseppet sem bánja, hogy kikerülnek a hétköznapjaik az internetre, az ismerősök, barátok imádják a képeket, rengetegen lájkolják, és nem kap negatív megjegyzéseket. Akinek nem tetszik, pörgesse tovább, vagy állítsa le a követést! – vallja.
MIFÉLE GYEREKJOGOK?
A szülők (és a nagyszülők) egy része talán nem is hallott arról, vagy bele sem gondol, miért lehet káros, ha túl sok és túl intim képet tesz közzé a gyerekéről, miközben például Franciaországban ez már tiltott. A jelenségre már szakszó is létezik, az angol share (megoszt) és parenting (szülőség, gyereknevelés) szavakból képzett sharenting.
A szülők másik része úgy gondolja, ne mondja meg neki senki, mit tehet a saját gyerekével, és miféle gyerekjogokat kellene itt érvényesíteni.
A harmadik csoportot azok alkotják, akik tudják, hogy csínján kellene bánni a gyerekükkel megspékelt hangulatközlésekkel, mégis csinálják, mert a környezetükben, úgy tűnik, mindenki ezt teszi. Negyedrészt létezik egy nagyon szűk réteg, ők vagy nem is használják a közösségi oldalakat, vagy ha igen, akkor csak arra, hogy a saját gondolataikat közzétegyék.
Az alapkérdés az, hogy vajon miért osztunk meg képeket, információkat a gyerekünkről. Nyilván azért, mert büszkék vagyunk rá, ami a szülőség természetes velejárója. Ezzel egyfelől nincs is semmi baj, másfelől viszont nagyon is van. Merthogy a szülői büszkeség megosztásának központi platformjává kétségkívül a közösségi média vált.
OSSZUK MEG CSOPORTBAN!
Főleg azok az anyák járnak élen a megosztásban, akiknek pici a gyerekük, zártabb világban élnek, a szülés után hirtelen jelentősen csökken a társas kapcsolataik száma, így érthetőbb, hogy netes posztokban kapcsolódnak a külvilághoz – mondja Könyves Krisztina, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány által indított Yelon szexedukációs honlap szakértője. – Amire kevesen gondolnak, hogy a babás fotókat és érzéseket nem kell feltétlenül minden ismerősükkel megosztani, hiszen létrehozhatók csoportok csak barátoknak, csak családtagoknak, akik nyitottak ezekre a fotókra, történetekre, rájuk is tartozik, és szívesen vissza is jeleznek. Ugyanez a módszer remekül használható azoknak, akik távol élnek a rokonaiktól, de szeretnék őket bevonni a mindennapjaikba, a csoport ennek is remek eszköze. Így elkerülhetjük, hogy a felületes, akár folyosói munkahelyi ismerőseinket is terheljük azzal, hogy a babánk már szívesen kanalazza be a céklapürét.
Kép nélkül is lehet információt megosztani, mutat rá szakértőnk, már ez is jobb verzió, de persze szövegben is lehet nagyon mellényúlni gyerekjogi szempontból. Érdemes belegondolni, milyen digitális lábnyommal alapozzuk meg a gyerekünk életét akkor, ha már az ultrahangfotójától kezdve nyilvánosan posztolunk róla kiskamasz koráig. Hogy fog például arra reagálni, amikor a Facebook feldobja emlékként a pucér popsis képét öt-tíz év múlva, amikor már ő is a közösségi oldal tagja, és ezzel halálra cikizhetik az osztálytársai, akik szintén látni fogják? Az egyik szemfüles lementi, vagy csinál egy képernyőfotót róla, beteszik az osztály Viber-csoportjába, és már indulhat is a zaklatás.
Egy amerikai kutatás szerint a kisgyerekes szülők 5 százaléka gondolta már azt, hogy túl sokat posztol a gyerekéről, viszont 74 százalékuk érezte úgy, hogy más szülők túl sokat posztolnak.
RAGADOZÓK AKCIÓBAN
Nem is kell meztelennek lennie egy gyereknek a kiposztolt fotón, elég az is, ha hiányzik róla a felsője, már akkor is célpontja lehet azoknak az embereknek, akik ilyen képekre vadásznak az interneten. Ha később töröljük is, mindegy, mert már bárki lementhette, készíthetett róla egy képernyőfotót. – Predátoroknak, azaz ragadozóknak nevezzük azokat, akik kiszolgáltatott gyerekeket akarnak elhasználni, és zsákmányként tekintetnek rájuk – folytatja Könyves Krisztina –, például gyerekfotókat gyűjtenek be a netről, és pedofilcsoportok számára értékesítik. Emellett ha szülőként minden szombaton kiírom a közösségi oldalon, hogy „megint úszáson vagyunk, a csajok a medencében!”, és a kommentekben még kifejtem, melyik sportklubba járunk, és melyik lányt hogy hívják, azzal beazonosíthatóvá teszem a gyerekemet annak, aki meg akarja találni őt. Ez már egy kapcsolatindító adat, amivel meg tudják szólítani akár ismeretlenként is a cseten, vagy meg tudják keresni személyesen, főleg, ha jó sok képet is tettem fel róla, így megjegyezhető, hogyan néz ki. Ez zaklatási alap lehet, hiszen ezek a lányok és fiúk sokat ismerkednek cseten, olyanokkal is, akiket nem ismernek, és nem tudhatják, hogy a cset másik végén nem egy tizenhárom, hanem egy negyvenhárom éves ember ül. A srácok nem feltételezik, hogy becsapják őket, simán elhiszik, hogy az illető is minden szombaton ott úszik, és felfigyelt rá, milyen szépen haladnak a pillangózásban, ha mondjuk ilyen szöveggel ír rá, vagy szólítja meg.
A szülői szándék nyilván ebben az esetben sem rossz, de egyfajta tudatlanságból ered.
Üzleti célú posztolás
A harmincöt éves Edina gyed mellett otthonról dolgozott, így egész nap a másfél éves Pannival lehetett, és folyamatosan fotózta őt. – Különböző háztartási termékek értékesítésével foglalkoztam – meséli –, így olyan képeket posztoltam, ahol mindketten épp valamilyen terméket használunk. Szerintem vicces és szórakoztató képeket tettem fel, vásároltak is sokan, de a családom és a barátaim felháborodtak. Először nem szóltak, csak blokkolták a posztjaimat, majd személyesen kaptam néhány szúrós megjegyzést. A férjem kérésére végül abbahagytam a posztolást, és munkát is váltottam. – Szerintem az a legrosszabb, ha valaki a saját üzletéhez használja fel a gyereke arcát, és ezért posztol róla – véli szakértőnk. – Úgy indítani a felnőttkort, hogy egy ilyen „lábnyom” van mögötte, méltánytalanság a gyerekkel szemben.
MEGTÖRI AZ ÉLMÉNYT
Instagram-mamiknál és azoknál a civileknél, akik sok-sok pillanatukat rögzítik a közösségi oldalakon, több irányzatot is felfedezhetünk. Az egyiknél mindig gyönyörűen megkonstruált képi világot látunk, kizárólag színben harmonizáló ruhákban lépnek ki az utcára, és örökké boldogan mosolyognak beállított fotóikon. Egy másik irány, akik szót ejtenek a negatívumokról is, nem próbálnak tökéletesnek tűnni, de valahogy mégis annak látszanak. – Ha valaki minden élethelyzetben csak a posztra koncentrál, megtöri a család közös élményét, a folyamatot, amelyben benne vannak, legyen az ebéd vagy kirándulás – figyelmeztet a szakértő. – Meg kell állnia, ki kell tennie, írnia kell hozzá egy jó mondatot, utána pedig azzal, hogy figyeli a visszajelzéseket, a lájkokat, szintén nem a jelenre koncentrál. És felmerül az a kérdés is: mi van, ha nem jön elég lájk, elég reakció?
Kell egy új kép, vagy a csalódás érzése elrontja az egész együttlétet? És ha ez ennyire fontos a szülőnek, miért a gyereket teszi ki a képre, és nem ön magát?
A túlposztolás kapcsán beszélhetünk egyfajta elrabolt gyerekkor érzésről is, amellyel a következő generációnak kell majd megküzdenie, mivel a kitett fotók elveszik a családi pillanatok intimitását, azt a hangulatot, hogy valami csak ránk tartozik. Ráadásul magával hozza azt is, hogy a fotók által felpiszkált ismerős szülők a mi gyerekünknek szólhatnak be, mit láttak róla a neten, vagy a gyerekről kialakulhat egy hamis kép, amelynek semmi köze a valós énjéhez. Ez komoly feszültséget szíthat később családon belül.
szerzők: Szigeti Hajni, Aszmann Zsanett
forrás: Nők Lapja
