Szöveg: Pásztor Máté

Fotó: Szász Norbert

„Én csak le akartam ülni melléjük, hogy megosszam velük a szendvicsemet.” Valahogy így kezdte Jana, amikor arról beszélgettünk, mi történt körülöttünk az elmúlt három hónapban. Én úgy indultam neki, hogy ez a világ készen áll a pusztulásra, ha négy gyereknek el kell szakadnia a szüleitől. Nem volt tervünk, pláne stratégiánk, mégis minden jött magától. A megosztott ételnél végül sokkal többet kapott a Vári család. És én is.

Először csak össze akartuk szedni a tartozásokra valót, hogy a család méltósággal távozzon az albérletéből. Úgy gondoltuk, ha négyszázezer összejön, az már kisebb csoda lesz. Kétmilliót adtatok.

Ekkor elkezdtünk albérletet keresni, de Ráckevén ez nagyjából esélytelen. Már akkor sejtettem, hogy valami komolyabb jár Jana fejében. Titkon arról álmodott, hogy talál egy olcsó házat a családnak. Ez tényleg álom volt, kétmillióért a környéken csak romokat adnak. Számomra ráadásul elég abszurdnak tűnt a vak hit, amivel Jana ment előre. Az én világomban az emberek nem segítenek egymásnak. Pláne ha milliókról van szó.

Az egyik hét elején azon gondolkoztam a villamoson, milyen jól jönne egy profi ingatlanos segítsége. Még aznap délután kaptam egy emailt egy profi ingatlanostól. A segítségét kértem, ő pedig jött és olyan ötletet adott, amikkel tovább tudtunk lépni. Az általa felvázolt koncepció alapján már csak találnunk kellett valakit, aki befektet egy környékbeli házba.

Aha. Tehát valaki megvesz egy házat, hogy beleköltöztessen egy családot. Ez már tényleg teljesen reális, ugye? Nem.

Négy nappal később Jana ujjongva hívott azzal, hogy jelentkezett valaki. Vállalta, hogy megveszi azt a házat, ami kicsike ugyan, de korábban még álomnak is túl nagy lett volna. Azóta sem tudom, ki ő, mert kínosan ügyel, nehogy kiderüljön a világ számára: megmentette négy gyerek jövőjét.

Alig három hónap alatt jutottunk el a teljesen kilátástalan helyzettől odáig, hogy a Vári család beköltözhetett a kis házba. Tudtuk, hogy nincs sok bútoruk, de már meg sem lepődtem a folytatáson. Felhívtam egy barátomat, aki egy többszáz fős online csoport tagja. Továbbította a családról szóló levelem, benne a korábbi cikkekkel, amiket itt és itt olvashatsz. A kérést követő két nap alatt annyi felajánlás érkezett, amivel az egész utcát bebútorozhattuk volna. Néhány napig köszönőleveleket írtam, melyekben igyekeztem nem megbántani a sok segítséget ajánló embert azzal, hogy visszautasítom az adományaikat. Talán le sem kell írnom, hogy a szállítást is ingyen intézte a két srác, akik a szülők által felajánlott teherautóval körbejárták az adományozókat, összegyűjtötték a bútorokat és elfuvarozták a családnak. Egy fillért  sem kértek az egész napos cipekedésért és dugóban állásért.

Amennyire látom, a Vári család még nem ért révbe. Első lépésként kaptak egy esélyt, hogy elinduljanak. Mostantól Jana és a köré szerveződő segítők adják meg nekik azt a segítséget, amit már régen – talán még a szülők gyerekkorában – kellett volna. Most egy erős közösség segíti a családot. Elindítják őket egy úton, amelynek a végén önálló, felelősséget vállalni képes emberekké válhatnak. Ez csak látszólag evidencia, és hogy mennyire látszólagos, arra valószínűleg sok példát találsz a saját környezetedben is.

A Vári család megmenekülése nektek köszönhető. Nektek, akik nem kérdeztetek, nem ítélkeztetek, hanem jöttetek és segítettetek. A járulékos haszon pedig, hogy nekem is segítettetek az elmúlt három hónapban. Míg nyáron, a családdal való megismerkedéskor azt éreztem, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, most inkább úgy látom: sok a jó ember, csak még nem mindegyikük tudja magáról. Ezek a személyiségfejlődésem nem várt mellékhatásai.

Csatolmány: