Egy hónap a Kolbász dűlőn

Fotó: Szász Norbert

Szöveg: Pásztor Máté

 

Szeretem egyes szám első személyben megírni a cikkeimet. Így nem vész el a felelősségem, egyfajta garanciát vállalok a leírt szavaimért. Most mégis indokolt a „mi” az „én” helyett. Egy hónapja még néhány ember küzdött egy család egyben tartásáért, mára pedig sokan lettünk. Ha ennyien, ráadásul ennyire akarnak valamit, annak sikerülnie kell. Egyszerűen nincs más lehetőség.

„És hogy mi történik, ha a reméltnél sokkal több adomány gyűlik össze? Akkor megírom a következő  történetet egy másik családról, akiknek szintén segítettél.” Így ért véget az előző cikkem Váriékról. Még nem tartunk ott, hogy másik családnak segítsünk, de alig néhány hét alatt rengeteget változott a helyzet és vele együtt én is. Akik ismernek (próbálok finoman fogalmazni, nehogy megbántsam magam), nem fáraszják magukat azzal, hogy tőlem várjanak buzdítást és lelkesítő szavakat egy nehéz helyzetben. Valami mégis megváltozott és nekem egyre komolyabb erőfeszítésembe kerül, hogy megőrizzem a kételyeimet.

Sokat tanultam az életről, mióta megírtam az előző cikket. Egy másik életről, ami tőlem 50 kilométerre zajlik és amiről eddig fogalmam sem volt. Amikor feltekerem otthon a fűtést, felmelegszik a lakás. Megszoktam, fel sem tűnik. Váriék közben arról mesélnek, hogy hajnalban átviszik magukhoz a kisbabát, mert addigra nagyon lehűl a ház. Még szerencse, hogy egyelőre egészen meleg az ősz. Most azon gondolkoznak, hogy ha megveszik az 5 mázsa tűzifát és közben ki kell költözniük az albérletből, akkor mi lesz a maradékkal? Nem arról van szó, hogy sajnálják másoktól, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy ne számoljanak ki mindent grammra pontosan.

Őszintén szólva nem hittem, hogy elérjük a célként kitűzött négyszázezer forintot. Ehhez képest eddig közel négyszer ennyi gyűlt össze. Még ennél is jobb, hogy az adománya mellé mindenki azt adta, ami szívből jött. Az ingatlanos cég tulajdonosa a szaktudást, ami segített, hogy leszámoljunk az olcsón megszerezhető ház illúziójával. A startupot építő család azt, amiről állítják, hogy nincs meg bennük: a szociális érzéküket és együttérzésüket. A Váriékat segítő alapítvány azt, amire épp szükségünk volt: számlaszámot, cikkfordítást, jogi segítséget és főleg a megnyugtató érzést, hogy hozzájuk bármikor fordulhatunk. A kommunikációs szakember a saját nevelésű kovászból készült kenyerét, a fotós a képeit, a grafikus a tehetségét.

A legtöbbet mégis Jana körül szerveződő közösség teszi: ők azok, akik folyamatosan jelen vannak a család életében. Ők biztatják és támogatják Váriékat. Tartják bennük a lelket, ami nem könnyű, hiszen néhány nap múlva ki kell költözniük az albérletből a négy gyerekkel.

A jó hír, hogy az adományok fedezik a tartozásokat. Közben a szülők igyekeznek saját erőből törleszteni az elmaradásaikat, így az összegyűlt pénz új, nagyobb célt szolgál. Mivel a jelek szerint már sem olcsón, sem drágán nem találni kiadó ingatlant Ráckeve környékén, más megoldás után kellett néznünk.

Jana remek emberekkel találkozott, akik vállalták, hogy saját költségen telepítenek és lakásra alkalmassá tesznek három konténert. Sajnos nekik sem végtelenek a lehetőségeik. Tavaszig tudják biztosítani ezt a megoldást, így viszont gyorsan újratermelődne a probléma, ezért egyetlen út maradt.

Jana talált egy házat 6.5 millió forintért. Igen, a lehetőségeinkhez képest elképesztően drága, de a szakember, Zoltán szerint alkalmas lehet a családnak. Jól sejted, ő is a saját autójával fuvarozott  minket és nem kért pénzt azért, mert vasárnap, a szabadidejében egy házat mért fel.

Igen, én is tudom, hogy a hiányzó ötmillió forint nagyon sok. De ha arra gondolok, hogy egy hónapja még 400 ezer összegyűjtésében sem hittem... bárhonnan is nézem, egyre biztosabb, hogy ebben a közösségben nagyon nehéz lesz hitetlennek maradnom.

 

 

Tartalom kategória: