Amikor egy sportoló gyerek azt mondja, hogy ő nem akar edzést kihagyni, nyerni szeretne, nem eszik ma többet, mert ügyel a súlyára, nem akar pihenni, inkább otthon is edz, minden versenyre el akar menni, akkor lehet, hogy egyszerűen csak ilyen.
Élvezi a sportolást, szereti, hogy sikeres, tudja, vagy épp tanulja saját határait, miközben fejlődik. Fejlődik a teste, a jelleme, a személyisége. Lehet, hogy épp a sportban találja meg önmagát. Lehet, hogy épp ebben van sikerélménye, ha esetleg másban kevésbé. Az is lehet, hogy valódi tehetség, és örül, hogy ennek utat talál. Segítséget kap a kibontakoztatáshoz, nem gátolja senki és semmi. Vagy épp gátolja, mert nem könnyű gyerekként versenyszerűen sportolni, de ő leküzdi ezeket a gátakat is. Örömmel sportol és versenyez. Ha még nagyobb szerencséje van, akkor olyan támogatást kap otthonról, a szüleitől, akik úgy támogatják, ahogyan az neki jó. Nem saját elmulasztott lehetőségeiket szeretnék a gyerekben látni és megvalósítani.
Amikor egy gyerek azt mondja, hogy ő nem akar edzést kihagyni, nyerni szeretne, nem eszik ma többet, mert ügyel a súlyára, nem akar pihenni, inkább otthon is edz, minden versenyre el akar menni, akkor lehet, hogy nem a saját útját járja.
Előfordulhat, hogy valakinek nagyon meg akar felelni. Önmagában a megfeleléssel és az elvárások teljesítésével nincs baj, csak akkor, ha ez hosszabb távon nem okoz örömet, sőt, inkább szenvedéssel jár. Ugyanakkor nagyon nehéz felismerni, hogy valami nincs rendben, amikor a gyerek tényleg azt mondja, hogy szeret edzésre, minden hétvégén meccsre, versenyekre járni. Hogyan derítsük ki, hogy tényleg ő szeretné ezt, vagy valaki más?
Hogyan legyünk jó, vagy jobb sportszülők?
Talán a legfontosabb azt a kérdést tisztázni, hogy miért sportol a gyerek. Lehet, hogy már ebbe nőtt bele, ezt látta maga körül, hogy a szülei sportolnak, és más kiskorától az élete része a sport. Amikor azonban komolyabbra fordul a dolog, rendszeresen edzésre és meccsekre, versenyekre kell járni, érdemes újra feltenni ezt a kérdést: valóban ez az a sportág, ami a gyereknek (személyiségének, testalkatának) való? Az is lehet, hogy a szülők nem sportolnak, de szeretnék, ha gyerekük megvalósítaná, mindazt ami nekik nem sikerült. Persze lehet, hogy a szülők csak egyszerűen szeretnék, ha a gyerekük sportolna, és ez jó dolog. Mindaddig jó, amíg rendszeres kommunikáció van a gyerek és a szülő között arról, hogy mi a cél. Érdemes gyakran beszélgetni vele arról, hogy hogyan érzi magát az edzéseken. Érdemes csak figyelni a stressz és a szorongás jeleit, amiből arra következtethetünk, hogy talán ő nem ezt akarja.
Nem mindig könnyű úgy támogatni a gyereket, ahogyan szüksége van rá. Mert minden gyerek más, minden gyereknek másfajta támogatásra van szüksége. Hogy kiderüljön, hogy a gyerek miért sportol és milyen célja van ezzel, ahhoz nagyon fontos a nyílt és őszinte kommunikáció. Ha már a sportolás kezdetén eltérő célja van a gyereknek és szülőnek, akkor ott több konfliktus és nehézség adódhat, amit nehéz később feloldani.
Fontos a szülőnek magának is megfogalmazni, hogy neki miért fontos az, hogy a gyereke sportoljon. Minden szülő örül annak, ha a sikeres gyereke fénye rá is vetül, hiszen ez bizonyítéka annak, hogy valamit jól csinált. A siker azonban nagyon sok összetevőből áll, és eltérhet, hogy ki mit tart sikernek. Jó, ha a gyereket önmagához, korábbi teljesítményéhez mérjük, semmiképp nem másokhoz és legfőképp nem magunkhoz. Szintén nehéz megtalálni azt az egészséges mértéket, amit és amennyit elvárhat egy szülő a gyerekétől.
Az élsportoló gyerek szüleinek extra terheket kell vállalnia, mindenféle tekintetben. Ezeknél a gyerekeknél még kiemelkedőbb szerepe van annak, hogy a szülő és az edző között valódi kommunikáció és együttműködés jöjjön létre a gyerek érdekében. A szülő már nem egyedül koordinálja a gyerek fejlődését, megfelelő teret kell adnia ebben az edzőnek és más sportszakembereknek. Ez sokszor nem könnyű, hiszen a szülőnek meg kell bíznia az edzőben, hogy ő ugyanúgy a gyerek érdekét és fejlődését tartja szem előtt, mint ő.
A támogató, odafigyelő szülői attitűd nagyban segíti a gyereket abban, hogy felismerje saját igényeit, megfogalmazza saját célját. Az érzelmi biztonságban növekvő gyerek jobban tud nemet mondani, a saját határait megjelölni, és segítséget is bátrabban kér.
Amire a sportoló gyerekeknek (is) szüksége lehet, az elfogadás, sok-sok biztatás, kevesebb kritika, a szülő tudatos magatartása (különösen versenyeken, meccseken), olyan visszajelzés, amiből építkezni tud, és az az érzés, hogy ő úgy jó, ahogy van.
A sportoló gyerek szülei önismereti úton is járnak. Nem könnyű ez sem, nem is megy egyik napról a másikra, de bele lehet tanulni és néha érdemes segítséget kérni.
Most, hogy már sokat tudunk arról, hogy hogyan legyünk jó, vagy jobb sportszülők, álljunk meg egy pillanatra.
Van olyan, amikor arra keressük a válaszokat, hogyan legyünk jó, vagy jobb sportszülők, néha pedig a pokolba kívánjuk az ilyen listákat, mivel általában (esetleg pont most, vagy sokszor) azzal szembesítenek, amiben nem vagyunk olyan jók.
A sportoló gyerek szüleit számtalan tanáccsal látják el, hogy hogyan legyen jó sportszülő. Persze a tanácsok mindig hasznosak, és van olyan, amikor épp erre van szüksége a szülőnek. Bár lássuk be, erre van a legritkább esetben szüksége. Mert egyszerre egy (vagy több) sportoló gyerek szülője, akik még zenét tanulnak, iskolába járnak és számtalan más fontos dolgot csinálnak.
A szülő mindig azzal az oldalával van jelen, amelyikre épp szükség van. Van a tízóraikészítő, az iskolába kísérő, a házifeladatban segítő, a mindentmegoldó, az edzésre beirató, a versenyen aggódó, a fogadóórán mélyen hallgató, a mesét olvasó. Ez a szuperképességű, rendkívül sokoldalú szülő nagyon sok tanácsot kap az oldalai és képességei javítását illetően. Mikor kitől, mikor milyen módon. A gyerektől, aki nem eszi meg a gondosan (vagy csak sietősen) elkészített tízórait a suliban. Az edzőtől, hogy miért késik el mindig a gyerek az edzésről, hogy a tagpénz befizetésének késését már ne is említse. A matektanártól, hogy ez nem lesz elég a felvételi teljesítéséhez, a zongoratanártól, hogy kellene már az a zenefüzet így december körül, majd újra a gyerektől, aki a vacsorát sem szeretné megenni és a kedvenc pulcsija se lett kimosva, pedig megígérte az a szupermen szülő.
Minden szülő egy tányérpörgető zsonglőr, aki egész nap pörgeti azt a rengeteg sok tányért maga körül a rengeteg sok kezével. Vigyázva, hogy le ne essen egy se közülük. És persze azok a fránya tányérok leesnek. Szinte minden nap, egyszerre több is.
Respekt minden szeptemberi évkezdésen épp túllévő szülőnek. Most már csak az edzéseket, és a különórákat kell összehangolni gyerekenként a buszmenetrenddel és az ovis gyerek hazahozatalával, a saját és a szülőtárs munkaidejével. Vegyünk nagy levegőt, menni fog! Vagy nem. De az sem baj, őszi szünetig csak beáll egy rendszer. Mondjuk akkor meg jön az óraátállítás, és ahonnan még világosban hazajött a gyerek, most már sötétben fog, ahhoz pedig még kicsi. Akkor újratervezés, újra.
És akkor még semmit nem írtunk az olvasóvá nevelő szülőről, a kézműves szülőről, az online oktatásban jól segítő szülőről, az amúgy dolgozó szülőről sem. Most csak a sportszülőknek adtunk néhány tanácsot az elején. Minden más zsonglőrtányér leesett. Jó kis évkezdés.