Mit tehet, hogyan reagálhat a szülő, ha a fenti kérdésre olyan választ ad a gyerek, ami aggodalomra, félelemre vagy szomorúságra ad okot?
Akkor is lehet jó egy szülő-gyerek kapcsolat, ha a gyerek nem mindig és nem mindent oszt meg a szülőjével(a kamaszkor jó példa erre). Vannak azok a gyerekek, akikből nehéz kihúzni bármilyen információt is a suliról, az ebédről, a barátokról, de sokan vannak olyanok is, akik megállás nélkül beszélnek, ha hazaérnek. Vannak, akik csak akkor mesélnek, amikor ahhoz nekik van kedvük(tipikusan lefekvés környékén), és még kismillónyi féle gyerek, család, kapcsolat és helyzet van, ami mind egyedi. Így arra a helyzetre sincs recept, amikor a szülő megtud a gyerekétől egy olyan információt, amivel kezdeni kellene valamit.
Például a gyerekünk szomorúan jön haza az iskolából, mert olyasmi történt, ami neki nehéz, vagy ami szomorúsággal tölti el. Lehet, hogy a szomorúsága mellet mást is érez, dühöt, félelmet, kétségbeesést, megbántottságot, zavarodottságot, lelkiismeretfurdalást. Az érzelmek ritkán járnak egyedül.
Minden helyzet, gyerek, és szülő más és más, hogyan is lehetne minden helyzetre jól reagálni. Talán nem is reagálni kell, hanem csak vele lenni.
Sok szülő érzi azt, hogy ha nem mond semmit, nem “reagál”, akkor a gyereke azt fogja érezni, hogy nem is figyel oda rá, nem is érdekli igazán amit mondani akar. Pedig a gyerekek a legtöbbször arra vágynak, hogy meghallgassuk őket. A szülő részéről a csendben levés, a be nem avatkozás nehéz feladat, pedig így fogja a gyerek azt érezni, hogy meghallgatjuk és elfogadjuk a gondolatait és az érzéseit. Átélni és elfogadni, hogy a gyereknek valami nehéz, egyenlő azzal, hogy vele vagyunk az érzelmeiben, és meg tudjuk őt tartani.
Persze van olyan helyzet, amikor aktívabb segítséget várnak a meghallgatásnál. Ha már értjük és érezzük, hogy mi az a helyzet, amiben a gyerekünk van, akkor lehet abban haladni, hogy mire lenne szüksége. A legtöbbször nem arra, hogy a szülő lépjen közbe, és oldja meg a nehéz helyzetet. Inkább arra, hogy segítsen elviselni azt a feszültséget, amivel a szomorúság, vagy a nehezebb érzelmi töltetű helyzetek járnak.
Vannak azok a helyzetek, amikor olyasmit mond el a gyerekünk, ami komoly gond neki és ezáltal nekünk is. Bántalmazást tapasztal az iskolában, esetleg őt bántják, egy tanár rendszeresen nem megfelelően bánik valakivel, a hétvégi buliban előkerültek a drogok, vagy az alkohol, a legjobb barátja bevallotta, hogy a saját neméhez vonzódik, félmeztelen képet küldtek neki az osztálytársáról, vagy ő követett el valami olyasmit, amiért most bűntudata van.
Tudjuk, de néha elfelejtjük, hogy a gyerekek(igen, a kamaszok is) vágynak a figyelemre, törődésre és a szeretetre. Sok olyan kommunikációs akadály van, amibe a legjobb szándékkal is beleeshetünk szülőként. A saját érzelmeink bennünket is elragadhatnak, nehéz mindig okosnak lenni(nem is kell). Dühében, vagy aggódásában minden szülő mond olyat, hogy “Hogyan csinálhattál ilyen hülyeséget?” “Ezt most már hagyd abba!”, “Nem kellett volna odamenned”,“ Na jó, így nem haladunk a megoldás felé”, “ Nem így kellett volna”, “Kérj bocsánatot”, amelyektől persze nem dől össze a világ, csak nem lesz jobb a gyerekünknek. Ellenben ezek a kérdések: “Hogyan tudnék neked segíteni?”, vagy “Mire lenne most szükséged?”,biztosan közelebb visznek a gyerekünkhöz és az ő megoldásához.
Fontos leszögezni, hogy ha gyerekünk megosztja velünk egy nehéz helyzetét, akkor bízik bennünk, ez pedig egy óriási kincs. Ha láthatóan várja visszajelzésünket, véleményünket, akkor nagyon fontos, hogy őszintén és nyíltan válaszoljunk, az ő életkorának megfelelően beszéljük meg, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben, hogyan javítható a helyzet, amiben van, mi az, ami az ő feladata ebben a helyzetben, mi miben tudjuk segíteni. Ha adott helyzetben lehet valamit tenni, beszélni, cselekedni az ügyben, akkor az általában sokkal könnyebben viselhető. A tehetetlenség nehezebb ügy, sok olyan érzelmet kelthet, amelyekkel nehéz a gyerekünknek megküzdenie(bűntudat, düh, szégyenérzet, lelkiismeret-furdalás). Ilyenkor az az érzelmi biztonság segíthet, amely nyitva hagyja a kaput, hogy amikor szüksége van rám, ott leszek.
Nekünk szülőknek is nehéz látni, hogy gyerekünk valamiért szenved. Sokszor érezzük azt a sürgetést, hogy csak legyen már túl rajta. A negatív érzések azonban nem feltétlenül rosszak, sőt. Rosszabb, ha nem engedünk ennek teret, ha nem hagyunk elég időt a szomorkodásra, sírásra, lehangoltságra, rosszkedvre. A felvidítás és vigasztalás helyett engedjük meg a negatív érzéseket. Magunknak is.
Szerző: Stáhly Katalin, pszichológus, a Nemecsek program szakmai vezetője
