„Ma valami nagyon fontos történik a Pannonhalmi Főapátság falai között, valami olyan, mint amikor az alapítás évszázadaiban a bencések a Krisztus-hit fényében újraértelmezték a görög és római civilizáció értékeit.” Nem kisebb szavakkal kezdte a szimpózium moderátora, Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Iskolaközpont főigazgatója.
Történelmi pillanat
„Történelmi pillanat részesei lehetünk”
– folytatta a házigazda főapát, Hortobágyi T. Cirill. „Ma itt Pannonhalmán az első olyan találkozás jön létre hazánkban, ahol különböző világnézetet valló és különböző gondolkodású emberek, egyházak, civil szervezetek, hatóságok, közfeladatot ellátó intézmények, leülünk, együtt gondolkodunk, eszmét cserélünk, és elhatározzuk, hogy együtt ügyködünk egy szent ügyön. Épp a gyerekvédelem az, amely pártpolitikai preferenciáktól függetlenül közös nemzeti ügy lehet. Arra hívok mindenkit, hogy maradjon is így.”
Hazánk első nagyszabású gyermekjogi konferenciája
A társszervező Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány szerint a Csendtől a szóig volt „hazánk első nagyszabású gyermekjogi konferenciája.” Dejcsics Konrád pannonhalmi szerzetes, szervező azt mesélte a szünetben, hogy amikor megnyitották a jelentkezést, néhány nap alatt beteltek a helyek, és végül a tornacsarnokba kellett átrakni a programokat, hogy elférjen az 510 résztvevő. Az elsöprő érdeklődés jól mutatja, mekkora igény van itthon a témáról való beszédre.
Az idáig vezető hosszú úton az elsőt lépést Pannonhalma tette meg, amikor szembenézett saját botrányával 2015-ben. Ezek után nagyon sokáig egyedül jártak a járatlan úton, mert – hiába a pápa mindenkinek szóló biztatása – a magyar katolikus egyház néma maradt. Idén kezdtek el többen beszélni, de amikor például májusban a Katolikus Pedagógiai Intézet szervezett zártkörű gyermekvédelmi workshopot, annak sajtótájékoztatóján ugyanúgy egy vatikáni fejes és a pannonhalmi főapát jelent meg, ahogy ezen a konferencián – a megyéspüspökök közül senki. Információink szerint többen elküldték viszont azokat az embereiket, akiket az egyházmegyékben frissen felállított gyerekvédelmi bizottságokba delegáltak. Ezek feladata lesz, hogy fogadják a szexuális visszaélések bejelentését egy külön erre a célra létrehozott jelzőrendszeren keresztül.
Csendtől a szóig
A Csendtől a szóig újabb példája annak, milyen messzire vezethet egyetlen feltárt molesztálási ügy. Az október 15-ei tanácskozás nem jöhetett volna létre a 2015-ben magukért kiálló áldozatok nélkül, de már egyáltalán nem a pannonhalmi ügyről vagy akár általában a papok szexuális visszaéléseiről szólt. Ennél sokkal tágabb témát vetett fel: az alcím szerint a gyermekjogokat, de azon belül leginkább az iskolai bántalmazást, a tanár lelki terrorjától kezdve a kortársak csúfolódásán át az erőszak minden formájáig.
Sok felszólaló hangot adott az örömének, már pusztán amiatt is, hogy együtt lehetünk itt. Érezni lehetett valami felszabadultságot, hogy itt a családon belüli erőszakot nevén lehet nevezni, a bullyingot komolyan veszik, és senki nem gondolja, hogy egy pofon belefér. Hogy végre nem valami vagy valaki ellen kell mennie mindazon jelenlévőknek, akik ezekkel a terhelt témákkal dolgoznak napi szinten, hanem körbenézve azt látják, hogy mindenki ugyanarra tart. Áder János vállalta a védnökséget, felszólalt egy helyettes államtitkár, a KLIK egyik vezetője, katolikus szerzetesek, protestáns püspökök, külföldi szakértők, alapítványi iskola igazgatója, pszichiáter, civil szervezet vezetője. Az egész rendezvénynek volt valami egyszerű, de erős üzenete, afféle kollektív önszuggesztió, hogy nem kell félni, erről beszélni oké, erről beszélni fontos, ezt együtt kell megoldanunk.
„Ha hallgatunk, ha csendben vagyunk, ha hallgatásra kényszerítjük az áldozatokat, annak nagy ára van” – mondta Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök. Volt, aki a pedagógia, a jog vagy a pszichológia nyelvén beszélt, de mindenki ugyanazt mondta, mint Fabiny a vallás nyelvén:
„Isten megtöri a csendet. Szól az Úr, és azt szeretné, ha az emberek is szólnának. Ha meg tudnának szólalni az áldozatok, meg mernének szólalni az elkövetők, papok, püspökök, felelős emberek.”
Konkrétumok nélkül
Ahogy véget ért a köszöntők hosszú sora, és elkezdődtek a legtöbbször szintén köszöntőre hajazó előadások, egyre inkább olyan érzésem lett, mintha a moziban csak a werkfilmet vetítenék le. Nem győzték hangsúlyozni az előadók, milyen rendkívüli esemény, hogy itt összegyűltek ezek a különféle szervezetek, és végre együtt megbeszélhetik és kimondhatják és elhatározhatják – de aztán sok újdonság, konkrétum nem hangzott el. Mintha az egymás iránti tapintat és az óvatosság megakadályozta volna a problémák felvetését, ami a megoldások keresését is lehetetlenné teszi.
Lehet persze azt mondani, hogy nem ez a részletező szakmai viták közege, és hogy önmagában hatalmas eredmény, hogy ezek az emberek beszélő viszonyba kerültek egymással, illetve hogy az 500 fős közönség kapott ötleteket, merre érdemes tájékozódni. Azt is megtudtam, hogy a főapátság sorozatot tervez, jövőre jönnének az ifjúsági szervezetek, később a sportegyesületek, ami több mint ígéretes.
De ha mindez így van, akkor is kihagyott lehetőség volt a rendelkezésre álló idő többségét udvariaskodással, lelkendezéssel és közhelyekkel eltölteni. De szerencsére volt olyan közös üzenet, ami mindenen átütött.
Miért pont erre nincs szabályzat?
Kiderült, hogy sokak közös alapigazsága: az iskoláknak saját gyermekvédelmi rendszert kell kialakítaniuk, részletes irányelveket kell kidolgozniuk. Ezek szükségességét többen érzékletes példákkal mutatták be.
- Ha valaki létrehoz egy iskolát, akkor kell tűzvédelmi szabályzat, kell házirend és kell ÁNTSZ-vizsgálat. De gyerekvédelmi irányelvek, legalább is Magyarországon, nem kellenek – mutatott rá Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő.
- „Európai társadalmainkban szinte minden fontos területen szigorú előírásokat kell betartanunk. Néhány évente ellenőriztetni kell a gépkocsinkat, hogy megfelel-e a gondosan kialakított feltételrendszernek. A szakácsok igen alapos ellenőrzéseknek kötelesek megfelelni az étel megfelelő minőségének biztosítása érdekében. A gyerekekkel foglalkozó intézményekben azonban nincsenek kötelező gyerekvédelmi irányelvek” – mondta Astrid Winkler, a gyerekek szexuális kihasználása ellen küzdő hálózat, az ECPAT ausztriai igazgatója.
- „A jó gyermekvédelem olyan, mint beszállni a liftbe. Tudom, hogy ha baj van, ott egy gomb, amit ha megnyomok, segítséget kapok. A gombtól érzem magam biztonságban, de nem a gomb a lényeg, hanem hogy mögötte van valaki, aki veszi az adást. Így működik egy iskola is jól: ha megtanulunk jelezni, és van, akinek jelezzünk. A jó jelzőrendszer nemcsak a gyereknek segít, hanem a szülőnek és a tanárnak is” – fejtegette Kökéndy Ákos, a Pesthidegkúti Waldorf Iskola vezetője.
- „Az autókban a központi védelmi rendszer rögtön sípol, ha nem kapcsolod be a biztonsági övet. Az iskolákban is ilyenre van szükség” – mondta Hardi Titusz, a Pannonhalmi Főapátság oktatási igazgatója, és tényleg elő is kapott egy sípot.
Hiányzó gyeremekvédelmi irányelvek – WEBUNI, NEMECSEK PROGRAM
A konferencia szerencsére ebben a kérdésben tudott konkrét választ adni, vagyis felmutatni egy továbblépési lehetőséget, utolsó felszólalóként ugyanis a Hintalovon vezetője, a már idézett Gyurkó Szilvia az alapítvány gyerekvédelmi irányelveit mutatta be. Ezek nagyon is gyakorlatias problémákra reagálnak. Hogyan ismerjük fel a bántalmazást? Kik kerülhetnek kapcsolatba a gyerekekkel, hogyan lehet kiszűrni a bántalmazókat? Milyen konfliktusokat érdemes iskolán belül kezelni és mit jelezni a fenntartónak, a gyerekvédelemnek?
Erre a honlapra folyamatosan kerülnek fel az ingyenes kurzusok, de Gyurkó mellett a velük évek óta együttműködő pannonhalmiak is szenvedélyesen álltak ki amellett, hogy nem elég átvenni készen kapott anyagokat, az irányelvek csak akkor érnek valamit, ha belerakták magukat, ha ismerik és átérzik diákok, szülők és tanárok. „Ezt az irányelvet mindenkinek magának, a saját képmására kell létrehoznia. Mi ezt megtettük. A bencés iskolákban és intézményekben ma már tudják, hogy kihez lehet segítségért fordulni. Amikor nálunk történt baj, nem barkácsoltunk, nem titkoltuk el, hanem nekiálltunk: minden osztályban elmondtuk, hogy mire kell figyelni, milyen jogaik vannak a gyerekeknek, és ezt minden évben megismételjük az újonnan érkezőkkel” – mesélte Titusz atya.
Az nem gyermekvédelmi ülés, ahol mindenki elalszik – figyelmeztetett Juhász-Laczik Albin, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója, aki nagy lelkesedéssel fejtegette, hogy a gyerekvédelem nem teher, hanem erőforrás. – Ha nem futunk el, akkor egy krízis akár áldás is lehet egy iskolának, mert olyasmiket tanulunk belőle, amit egy életre viszünk magunkkal: párbeszédet, mediációt, kiállást, csoportfeldolgozást.
Paradigmaváltás
Gyurkó Szilvia elmesélt egy több szempontból megvilágító erejű, három éve kezdődött történetet, miszerint
egy itthon is egyházi programokat támogató külföldi szervezet kikötötte, hogy csak oda ad pénzt, ahol van gyerekvédelmi szabályzat.
Ezért felkérte a Hintalovont, segítsen kidolgozni az általuk finanszírozott egyházi szervezetek protokolljait. Ezt Gyurkó is „hihetetlen paradigmaváltásként” élte meg, hogy máshol mennyire magától értetődő, ami nálunk érthetetlen.
Az alapítvány megértette az elmúlt években egyházi és világi iskolákkal folytatott munkájából, hogy a jó gyerekvédelmi szabályozáshoz először is átvilágításra van szükség, mozgósítani kell a belső erőforrásokat, összegyűjteni mindent, ami az adott intézmény működésére, írott vagy íratlan szabályaira jellemző, és nekiállni a közös feldolgozásnak.
Nem lesz fájdalommentes – hangsúlyozta Gyurkó. – Hosszú a folyamat, sok szakmai képzéssel, utánkövetéssel, számos korrekcióval, de 2-3 év munka után eljuthatunk oda, hogy legyen egy valóban jól működő gyermekvédelmi irányelvünk, amivel az erőszak megelőzhető.
Feszültebb pillanatok
Az előbb a kissé már unalmas, körkörös egyetértésekről beszéltem, de szerencsére voltak kilógó mondatok, lefelé és felfelé.
Rögtön az elején a Dunántúli Református Egyházközség vezetője sietett bemutatni, hogy van még mit tanulnia párbeszédkészségről és pedagógiáról egyes egyházi vezetőknek is. Steinbach József egy bibliai ige felolvasása és elemzése után rátért a gyerekjogokról alkotott elképzeléseire. „A vitathatatlan isteni rendben az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” – szögezte le. „A gyermekek jogainak biztosítása szempontjából az egyik legfontosabb, hogy adjuk át a keresztény kultúrát, az örökkévaló értékeket.” A református püspök rávilágított, hogy „a nevelés rendkívül fontos”, és „a gyermekvédelem része – egy jóléti társadalomban, ahol mindent, a kelleténél többet megadunk a gyermekeinknek – a szeretetteli szigor. Apánknak elég volt ránk nézni, és tudtuk, hol a helyünk. Tudtuk, hogy apánk vasszigorában krisztusi szeretet van.”
A kiskorúakat szexuálisan bántalmazó felnőttek szinte mindig visszaesők
A másik élesebb helyzetet a kerekasztal moderátora, Bombera Krisztina újságíró kérdése állította elő. Robert W. Oliver, a Kiskorúak Védelme Pápai Bizottságának titkára beszélt arról – nagy természetességgel, hiszen ez nyugaton közismert, százszor kibeszélt dolog -, hogy a kiskorúakat szexuálisan bántalmazó felnőttek szinte mindig visszaesők, ehhez képest a katolikus egyház újra és újra áthelyezte és így hagyta tovább molesztálni a papjait, akik közül sokan több tucat vagy százas nagyságrendű áldozat életét tették tönkre. Ezt a gondolatmenetet fűzte úgy tovább Bombera, hogy míg a katolikus egyházban a botrányok rávilágítottak a rendszerhibákra, a világi intézményekben ez nem történt meg vagy nem látványos. Amire a Klebelsberg Központ szakmai elnökhelyettese, az egyébként addig számos adekvát gondolatot is megfogalmazó Péterffy Balázs azt válaszolta, hogy hát az erőszakkal szemben zéró tolerancia van – és innen idézem a párbeszédet:
„Péterffy: De az igazi kérdés az, hogy az esetek hány százalékára derül fény? Ezt nem szeretném megtippelni…
Bombera: Bocsánat, van rá kutatás egyébként? Amit mondjuk a rendszer finanszíroz?
Péterffy: Hogy a valóságban hány ilyen eset van? Hát, ez azért lenne nehéz ügy, mert a gyermekeket kellene megszólaltatni…”
A vatikáni kánonjogász által említett problémát, miszerint a bántalmazó papokat a rendszer engedte tovább dolgozni egy mit sem sejtő új szolgálati helyen, meglepő egyértelműséggel kapcsolta a magyar iskolai valósághoz Lápossy Attila, az ombudsmani hivatal munkatársa, aki figyelmeztetett a tanárhiány miatt válogatni képtelen iskolák helyzetére és a bántalmazókat nyomon követő rendszer hiányára, amitől egy „problémás” tanár sokszor iskoláról iskolára járhat.
A világi iskolákban
A számos panaszbejelentést kezelő jogász az iskolákat fenntartó KLIK-nek és az iskolaigazgatóknak egyaránt felrótta a formalizmust. „Papírokat gyártunk háttértudás nélkül. A jognak vannak határai, szemléletváltás kell.”
A KLIK-hez kötődött a konferenciaközönség egyetlen felhördülése is. Először csak köhécseltek és a szemüket forgatták, amikor Péterffy Balázs ecsetelni kezdte, milyen függetlenek szakmailag az iskolák. De amikor a KLIK vezetője elismételte, hogy a magyar oktatási rendszer hatalmas értéke, hogy az intézmények saját maguk határozhatják meg a szakmai munkájukat, akkor azért a hallgatóságban ülő több száz jól nevelt pedagógus között felharsant a keserű nevetés.
A legnagyobb tapsot ezzel szemben a korábban diákolimpikonként ismertté vált Békés Gáspár kapta, aki saját élményeiről mesélt. Megosztotta személyes tapasztalatait arról, milyen volt éveken át egy bántalmazó közegben iskolába járni. Esetében ez nem fizikai bántalmazást jelentett, hanem tanári megszégyenítést, megalázást, manipulációt.
Végezetül a közönség hozzászólásaiból idézek. A szervezők remek ötlete volt, hogy a konferencia wifijéhez kapcsolódva lehetett hozzászólásokat küldeni, amelyeket aztán kivetítették a kerekasztal fölé. Itt van néhány a vélhetőleg főleg tanároktól érkező válaszokból a kérdésre: Mi a változás 5 legfőbb akadálya?
- Áldozathibáztató közbeszéd, bagatellizálás, kompetenciák hiánya.
- Túlzott elvárások és terhek az oktatás szereplőin.
- Autoriter nevelési rendszer.
- Félelem, nem-az-én-dolgom, van-saját-nyomorom, kevés elkötelezett szakember, rossz társadalmi felfogás.
- Túl sok olyan tanár kerül be a közoktatásba, akik a tanórán még mindig megszégyenítik a gyerekeket.
- Nem tanítják meg a gyerekeket jelezni.
- Nem mernek beszélni az érintettek, félnek.
- Nevelőtestület összezárása a kritika és a személyi változás következményei ellen.
- Nem tudjuk, hogyan kell beavatkozni, kihez forduljon segítségért.
Ezek alapján nem nehéz kitalálni, miért jelentkeztek tömegesen a tanárok. Ha csak néhány ötletet kaptak, együtt az állami hivatalnokokkal és egyházi emberekkel, már az is életek sorát teheti jobbá.
Az egészet vissza lehet nézni itt.
