Az ideális áldozat

Az ideális áldozat

Ha csak az alapján ítélsz, amit a médiában látsz, akkor rosszul jársz. Mert a képernyő, az internet torz tükör… vagy inkább ablak a világra. Súlyosan leegyszerűsít, sztereotipizál és tabusít. Hamis félelmeket táplál, miközben elrejti a valós veszélyt. Nem azt mondjuk, hogy ne nézd, ne olvasd. Hanem azt, hogy használd a józan eszedet. És ne higgy el mindent, amit látsz. Dr. Gyurkó Szilvia írása

Torz tükör

Híradót azért nézünk, újságot azért olvasunk, mert kíváncsiak vagyunk arra, mi történik a világban. A valóságról akarunk többet tudni, mert az ember, társas lény, és a túlélésünk szempontjából nagyon fontos, hogy értesüljünk a „hordánkat” fenyegető veszélyekről, és mindazokról a jelenségekről, amiket puszta szemmel nem látunk, de amelyek a létezésünket érintik.

A történelem során mindenkor fontos volt a hírvivők szerepe, akik elmondták, elmesélték, elénekelték, mi történik a héthatárban, és ennek nyomán mindenki felkészülhetett a fenyegető vészre, meg a közelgő áldásra is. A híradók, újságok és hírportálok szerepe ma sem más (az emberek fejében – és azt a Pandora szelencéjét, hogy mi van a hírgyártók fejében, most nem nyitnám ki).

A legritkább esetben találkozunk azzal, hogy valaki tudatosan álhíreket fogyaszt. Azzal már annál inkább, hogy buborékokat fújunk magunk köré, és aszerint választjuk a forrásainkat, melyik illeszkedik legjobban a világlátásunkhoz, ideológiai meggyőződésünkhöz.

Tisztában vagyunk vele, hogy a közélet, a politika, de akár még a környezetvédelem témájában is torzíthatnak a hírek a  tényekhez képest.

Azt azonban sokan nem gondolják, hogy a híradók egyre nagyobb részét elfoglaló bűnügyi tudósításoknak is van valóságtorzító hatása. Pedig van, nem is kevés, és ez ráadásul közvetlenül is képes befolyásolni az életminőségünket meg a gondolkodásunkat.

A legáltalánosabb példa erre az a tény, hogy míg a valóságban a vagyon elleni bűncselekményekből történik a legtöbb („elvette”, „ellopta”, „besurrant”), addig a médiában a személy elleni erőszakos cselekmények vannak többségében („megütötte”, „megverte”, „megölte”).

Az embereknek sokkal nagyobb esélyük van arra, hogy betörnek hozzájuk, vagy ellopják a pénztárcájukat, mint arra, hogy valaki sérülést okozzon nekik egy verekedés során, mégis jobban félünk az utóbbitól, és az az érzésünk, hogy több is történik az ilyen esetekből. Ráadásul a személy elleni erőszakos cselekményeknél is a média elsősorban az idegenek által elkövetett eseteket taglalja előszeretettel, miközben a családon belül elkövetett bántalmazások (amelyekből több történik) továbbra is láthatatlanok maradnak.

Az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a híradásokban a bántalmazás és erőszak esetei. A #metoo-mozgalom a szexuális visszaéléseket húzta be a média érdeklődési körébe, míg a gyerekbántalmazásokkal szembeni növekvő társadalmi intolerancia, a gyerekekkel szembeni szexuális bántalmazás tabuját csökkentette (némiképp).

Tabusítás, gyerekek, bántalmazás

Hiába azonban a megnövekedett érzékenység és a korábbi tabutémák megjelenése a médiában, egy tavaly megjelent tanulmányban Rebecca DiBennardo amerikai kutatónő huszonöt év újságcikkeit elemezve jutott arra a következtetésre, hogy

a média továbbra is végtelenül leegyszerűsítő és torzító módon ábrázolja a szexuális erőszakos cselekmények elkövetőit és áldozatait, ami alapvetően befolyásolja, hogy az emberek hogyan gondolnak erre a jelenségre.

Ez alapvetően azért van így, mert a szexuális erőszak borzasztó erős társadalmi tabukkal van körülbástyázva. Az áldozatok ritkán beszélnek a saját környezetükben a tapasztalataikról, így a média híradásainak szerepe felértékelődik.

Ha megnézzük a tipikus médiaábrázolást, azt látjuk, hogy a gyerekekkel szemben elkövetett cselekményeknél több és részletesebb információ kerül ki, mint a felnőttel szemben elkövetett bántalmazásoknál (gondoljanak csak a szigetszentmiklósi esetre, ahol a média igen nagy részletességgel tárgyalta, hogy mi mindent élhettek át a gyerekek), és a sokféle gyerekbántalmazás között a média érdeklődése még mindig a szexuális bántalmazások iránt a legnagyobb.

Az érzelmi-, lelki abúzus vagy a fizikai erőszak sokkal kevésbé „érdekes”, mint a szexuális.

Ez többek között azt is jelenti, hogy a gyerekek lelki bántalmazásáról még mindig nagyon keveset tudnak az emberek, és nem is veszik igazán komolyan, ha egy gyereket „csak” szavakkal vernek.

Az „ideális” elkövető, az „ideális” áldozat

Ha az ábrázolt elkövetőket nézzük, jellemzően idősebb férfiakról van szó. Női elkövetőkről, kortársak, fiatalok által elkövetett szexuális visszaélésekről alig-alig esik szó a tudósításokban.

Ha gyerek az áldozat, az elkövetőt még szörnyűségesebbnek írják le a cikkek, és gyakran a kiszabott büntetéssel kapcsolatban is megjelennek olyan elvárások, hogy a lehető legsúlyosabb legyen.

Ha a felnőtt áldozatokat nézzük, azok között a nők felülreprezentáltak. A gyerekekkel ellentétben, ahol a tudósításoknál szinte sosem jelenik meg az áldozathibáztatás, a felnőtt női áldozatok esetében igen gyakori, hogy az ő felelősségüket és közrehatásukat is firtatja a cikk.

A média számára a gyerekek a „tiszta áldozatok”. A felnőttek esetében valami általában „gyanús”. 

Azt régóta tudjuk, hogy a gyerekkel szembeni szexuális bántalmazás elkövetőit és tettüket a média szereti olyan jelzőkkel ellátni, mint „félelmetes”, „szörnyűséges”, „elképzelhetetlen”, és persze még mindig pedofilnak tekint minden ilyen elkövetőt, hiába igyekszik egyre több szakember hangot adni annak, hogy ez tényszerűen nincs így. Az elkövetők többsége nem pedofil, hanem „normális” felnőtt, akin amúgy nem látszik kívülről semmilyen félelmetes, szörnyűséges és pláne nem „pedofilisztikus” a viselkedése.

Végtelenül sok kárt tud okozni a gyakorlatban, ha elhisszük, hogy csak az lehet áldozat, akit a médiában látunk, és az elkövetők és a cselekményeik is olyanok, ahogyan őket a híradások mutatják.

A legtöbb esetben például az erőszak vagy a kényszer, ami a szexuális bántalmazást megelőzi, nem fizikai. Sőt, gyerekáldozatok esetén nagyon sokszor manipuláció, csábítás, a gyerekkel kialakított bizalmi kapcsolat sokkal hangsúlyosabb. Az elején még általában semmilyen elrettentőt vagy szörnyűségeset nem talál a gyerek abban, ami vele történik. A gyerek környezete elveszíti az éberségét, sokszor nem is hisz a szemének, még akkor sem, ha valójában látja, érzi, hogy ami történik, az nincs rendben.

Ha elhisszük a média „idealizált” világát, ahol csak a gyerekáldozatok ártatlanok, a felnőttek viszont mindig hibásak és hibáztathatók; ha csak a férfiakat tartjuk veszélyesnek; ha csak a pedofiloktól félünk; ha nem vesszük komolyan az érzelmi bántalmazást és a lelki erőszakot, csak a szexuálist, akkor magát a valóságot rekesztjük ki.

Hamis félelmeket táplálunk, és a valódi veszélyt viszont nem vesszük észre.

Vagy – ha még erősebben akarok fogalmazni – a valóságot nem vesszük észre.

Dr. Gyurkó Szilvia

forrás: wmn.hu

Tartalom kategória: