Dr. Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanárát, kulturális igazgatót kérdeztük az iskolai bántalmazásról a közelgő Pannonhalmi Szimpózium és a Nem bánom, hogy víz alá nyomtatok! című beszélgetés kapcsán.

Mi az Ön személyes motivációja a gyermekvédelem témájában?

Sok évvel ezelőtt, gimnazista koromban, amikor még azt sem tudtam, hogy létezik a bántalmazás fogalma, a szemem előtt zajlott a diáktársammal szembeni visszaélés. Szemlélőként előfordult, hogy megszólaltak a fejemben vészcsengők, átvillant bennem, hogy ez nincs rendjén így, de nem tudtam néven nevezni, mit érzek. Azt pedig, hogy erről a szüleimmel vagy a felnőttekkel beszéljek, elképzelni sem tudtam. Aztán húsz év elteltével minden elevenné lett, újra. Időközben kiderült, hogy több diáktársam élte át ugyanazt, amit én, mint ahogy az is, hogy ténylegesen súlyos bántalmazást láttunk. És felismertem velük együtt, hogy társunk, az áldozat, sokszor kért segítséget tőlünk is, de nem értettük meg. Ahogy azt is, hogy akár velem is megtörténhetett volna, amit ő elszenvedett.

Mindent meg szeretnék tenni azért, hogy megelőzzük ennek a történetnek más és más áldozatra és helyzetre szabott olvasatait. Mindent meg szeretnék azért tenni, hogy a mai diákok és tanárok rendelkezzenek azzal a tudással és éberséggel, amellyel meg lehet előzni vagy meg lehet akadályozni a visszaéléseket.  

Az elmúlt idők egyik legnagyobb felismerése közösségeinkben, hogy iskoláinknak „gyermekközpontúnak” kell lenniük, s hogy ez ma egészen mást jelent, mint húsz vagy ötven éve. Ennek az emberközpontúságnak egyik legfontosabb eleme, hogy a tisztelet, a szeretet, a remény és a méltóság mindenkit megillet, különösen is a gyengéket és védelemre szorulókat. Az ő védelmük mindennél előbbre való: hagyományoknál, presztízsnél, tekintélynél. Sőt, az új tudás, a biztonságos keretek mellett való elköteleződés, az értük való tevékenység teremthet az iskolákban és intézményekben új hagyományokat, újfajta bevonódást. 

Mi az Ön számára a legfontosabb kérdés, amelyre szeretne választ kapni a konferencia után? 

Képes-e a védelemre szorulók melletti elköteleződés felekezettől, világnézettől és fenntartótól függetlenül összekötni minket? Megvan annak a veszélye, hogy ideológiai különbségeink, félelmeink és előítéleteink erősebbek, mint a gyermekek és a kiszolgáltatott helyzetben lévők melletti elköteleződésünk. Meglesz-e személyes találkozásunkban az az erő, hogy lebontva a gyanú falait, bizalommal számítsunk egymás tudására és segítségére?  Van bennem remény, mert a konferenciám megszólalók már azzal, hogy elfogadták a felkérést, hitet tettek a jövő mellett. Amikor együtt a gyermekvédelemért cselekszünk, akkor a jövőért cselekszünk.

Van-e olyan nemzetközi példa, amelyet követendőnek tart az iskolai bántalmazás megoldásában, a visszaélések megelőzésében?

Einsiedeln kolostora, és az a bátorság, ahogy Martin Werlen apát úr és közössége szembenézett a múlttal.

Van-e olyan könyv, film, bármilyen más művészeti alkotás, amit ajánlana az iskolai bántalmazás és visszaélés könnyebb megértéséhez?

• Nemes Csaba: Ablak (V.M. portréja);
• a Pannonhalmi Szemle 2015/3. száma („kivétel”).