Blog

Fiúk szexuális bántalmazása és kizsákmányolása Magyarországon

Kik bántalmaznak fiúkat és miért? Beszélnek-e a fiúk az őket ért szexuális visszaélésekről vagy titkolják azokat? Ha segítséget kérnek, akkor jellemzően mi történik? Felkészült-e a magyar gyermekvédelem és az igazságszolgáltatási rendszer, hogy a szexuálisan bántalmazott fiúk megfelelő segítséget és támogatást kapjanak? 

A Hintalovon Alapítvány, a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen küzdő világszervezet, az ECPAT International magyarországi partnerszervezeteként, velük együttműködve, 2021-ben úttörő kutatást végzett a magyarországi fiú gyermekek szexuális bántalmazásáról és kizsákmányolásáról. 

Mit szerettünk volna megtudni? 

Nemzetközi viszonylatban is uralkodó az a nézet, hogy a szexuális kizsákmányolás elsősorban a lányokat érinti. A korábbi kutatások és vizsgálatok során ez a nézőpont gyakran azt jelentette, hogy szinte egyáltalán nem jelentek meg azok a fiúk, akik szexuális bűncselekmények sértettjeivé váltak. Az ECPAT ezt világszintű problémának látja, ezért több országban kezdeményezett kutatást, kifejezetten a fiúk érintettségére fókuszálva. Ennek a kutatási folyamatnak volt részese 2021-ben a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, mint az ECPAT magyarországi tagszervezete. 

A kutatás elsődleges célja az volt, hogy megvizsgáljuk, milyen okai lehetnek annak, hogy a fiúk bántalmazási esetei még a lányokénál is ritkábban kerülnek napvilágra, és melyek azok az társadalmi, pszichológiai és intézményes tényezők amelyek befolyásolják a fiúk segítségkérését, a bántalmazási esetek kiderülését. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy az érintett fiúk számára milyen segítő szolgáltatások elérhetőek, és hogy nekik milyen speciális szükségleteik lehetnek az áldozatsegítés területén. 

A kutatás fontosságát mutatja az is, hogy a témában még nem készült tanulmány Magyarországon. Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a fiúk érintettségét hangsúlyozó eredményekkel nem célunk kisebbíteni a lányokat érő bántalmazások súlyát és gyakoriságát, helyette inkább a közös – társadalmi, szakmai, egyéni szintű – fókuszt szeretnénk tágítani. 

Hogyan zajlott a kutatás? 

A kutatás három részből állt. Először feltérképeztük a magyarországi jogszabályi környezetet, megvizsgáltuk hogy az összhangban van-e a Magyarország nemzetközi kötelezettségeivel, illetve hogy milyen védelmet biztosítanak a bántalmazást átélt gyerekek számára – különös tekintettel a fiúkra. Az elemzés részeként megvizsgáltuk azt is, hogyan működik Magyarországon az áldozatsegítő rendszer és abban vannak-e hiányosságok. 

A kutatás második részeként egy kérdőíves felmérést végeztünk 36 gyermekvédelmi és szociális ellátás frontvonalában dolgozó szakemberrel. Végül pedig egyéni, interaktív beszélgetéseket tartottunk négy 27 és 36 év közötti olyan fiatal felnőtt férfival, akik gyermekkorukban szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást éltek át. A jelentés tartalmazza a három rész együttes vizsgálatainak és értelmezésének eredményeit is. Az elemzést követően azonosítottunk számos fejlesztésre szoruló területet és javaslatokat foglamaztunk meg a döntéshozók, az túlélőkkel foglalkozó szakemberek, a családtagok, barátok, a média és a szélesebb társadalom számára. 

A projekt lebonyolítása és az elsődleges kutatási adatok gyűjtése során a COVID-19 és a terület eddigi feltáratlansága miatt számos nehézségbe ütköztünk. A legtöbb szervezet és szakember akit a projekttel kapcsolatban felkerestünk visszautasító volt a téma érzékenységére tekintettel, és voltak, akik az ECPAT által kidolgozott kutatási módszertan etikusságát kérdőjelezték meg. 

Többen is jelezték számunkra, hogy a magyar társadalom és a gyermekvédelem jelenleg még nem áll készen arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon. 

Az erőfeszítéseinket jól mutatja, hogy több mint 180 gyermekvédelmi és gyermekjóléti szervezetet kerestünk meg (gyermekotthonokat, gyermekjóléti szolgálatokat, az állami és egyházi áldozatsegítő központokat, illetve az áldozatok segítésével foglalkozó civil szervezeteket) a potenciálisan érintett fiúkkal való kapcsolatfelvétel és annak érdekében, hogy töltsék ki azt a felmérést amellyel gyermekvédelmi és szociális szakemberek tapasztalatait és nézeteit szerettük volna felmérni. A kitöltést 140-en kezdték meg, viszont csak 36-an fejezték be és sajnos egyetlen felnőtt korú, gyermekkorában bántalmazott fiúhoz sem irányítottak el minket. Mind a négy férfi aki beleegyezett a részvételbe más módon került a látóterünkbe.   A kutatás során azonban találkoztunk számos olyan szociális szakemberrel akik nagyon támogatóak, nyitottak és megerősítőek voltak, biztosítva minket a kutatás fontosságáról, időt szakítva arra, hogy megértsék a céljainkat és megosszák velük saját tapasztalataikat. A workshopokon résztvevő férfiak visszajelzései is azt mutatták, hogy akár készen áll a magyar társadalom, akár nem, szükség van arra, hogy a fiúk szexuális bántalmazása és kizsákmányolása nagyobb figyelmet kapjon a szakmai körökben és a társadalom egészében is. 

Áldozat vagy Túlélő?

A kutatás során felmerült, hogy a nemzetközi szóhasználatban a ‘victim’, vagyis áldozat megnevezés helyett egyre inkább a ‘survivor’, túlélő szó használata van jelen. Magyarországon továbbra is leggyakrabban az áldozat megnevezést használjuk, viszont kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak erről az érintett, bántalmazást átélt fiúk. A férfiak elmondták, hogy talán egyik megnevezéssel sem tudnak teljesen azonosulni – hiszen ők nem egyenlőek azzal, ami történt velük -, meglátásuk szerint érdemes semlegesebb kifejezéseket használni, mint például a “bántalmazást átélő gyerek”, viszont kiemelték azt is, hogy fontos lenne, ha a társadalom bántalmazott gyerekeket nem törékeny, bármelyik pillanatban összeomló áldozatként kezelné, hanem rengeteg potenciált magukban hordozó, élet- és gyógyulásra képes és alkalmas erős túlélőként. Így azt javasolták, hogy ennek az üzenetnek az átadása miatt inkább a túlélő kifejezést használjuk, bármennyire idegen is ez a jelenlegi magyar köznyelvben. Azt is elmondták, hogy ők személy szerint szintén inkább túlélőnek érzik magukat mint áldozatnak. Ennek érdekében a kutatási jelentésben mi is elsősorban a túlélő jelzőt használjuk a bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt fiúkra. 

Miért nehéz a szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt fiúknak segítséget kérni? 

A társadalmi elvárások hatásai

Az érzések elnyomására való külső ösztönzés egészen kicsit kortól megjelent minden wokshopon résztvevő férfi életében. Óvodás, kisiskolás korban gyakoriak a “fiúk nem sírnak” és a “fiúk nem félnek” és az ehhez hasonló kommentek. Később megjelennek a “férfiaknak nincsenek érzéseik” és az “egy férfi megoldja egyedül” jellegű üzenetek, amelyeket a társadalom, illetve a szűkebb környezete is közvetít. Ezek azt erősítik a fiúkban, hogy minden helyzetben önállónak és ellenállónak kell lenniük, nem szabad kifejezni az érzéseiket, vagy gyengének látszani. Bántalmazás vagy kizsákmányolás esetén így sokkal nehezebb segítséget kérni. 

„Igyekszem példamutatással edukálni a gyerekeket, minél több hétköznapi beszélgetésbe becsempészni, hogy ezek a sztereotípiák nem tények.” – a felmérésben résztvevő gyermekvédelmi dolgozó. 

A fiúktól nagyon hamar, 13-15 éves korban elvárják, hogy legyen szexuális tapasztalatuk, járjanak, randizzanak, szexeljenek lányokkal. Paradox módon a lányokkal szemben ebben a korban ezt kevésbé támogatják. 

A résztvevők elmagyarázták, hogy ha egy ilyen korú fiú még nem áll készen arra, hogy együtt járjon egy lánnyal vagy hogy szexuális kapcsolatot létesítsen vele, azt sokan abnormálisnak tartják, mivel ez nem felel meg a tizenéves fiúkkal szemben támasztott elvárásoknak. A résztvevők úgy érezték, hogy ez a nyomás arra késztetheti a fiatal fiúkat, hogy a látszat kedvéért és az elfogadás érdekében legyen párkapcsolatuk, vagy kezdjenek az előtt szexuális életet élni mielőtt valóban készen állnának rá. Ellentmondásosak a fiúk szexuális fejlettségére vonatkozó azon üzenetek is, hogy például 5 és 10 éves kor között az önkielégítést gyakran „gusztustalannak” és „károsnak” tekintik – míg a tinédzser fiúkkal szemben az az elvárás, hogy legyenek férfiasak, szexuálisan tapasztaltak és képes legyenek teljesíteni, amelynek pedig előfeltétele az, hogy a fiúknak egészséges legyen a szexuális fejlődésük. 

A szexualitással kapcsolatos tabuk és olyan üzenetek, mely szerint a szexuális együttlétek és kapcsolatok során mindig a férfiak dominálnak, nekik mindig kívánni és élvezni kell a szexet szintén negatívan befolyásolják a bántalmazott fiú gyerekek megélését és a segítségkérési képességüket. 

A kutatásból az látszik, hogy a férfiak által leírt erőteljes elvárások jelentősen befolyásolják és sok tekintetben szabályozzák egy fiú vagy fiatal férfi életének szinte minden aspektusát. Bármilyen viselkedés, amely ellentmond ezeknek az elvárásoknak, azt eredményezheti, hogy azok a fiúk, akik bármilyen okból másnak, sebezhetőnek vagy kirekesztettnek érzik magukat, nevetségessé válhatnak vagy más társadalmi szankciókkal szembesülnek.

A szexuálisan bántalmazott fiúk melegek lesznek…

Az érintett  fiúk nehezebben számolnak be a velük történtekről, ha az érintett elkövető férfi, mert tartanak attól, hogy melegnek tartják majd őket, vagy hogy ők maguk meleggé váltak a bántalmazással átélt élmény miatt. Az ezzel kapcsolatosan megjelenő félelem és szégyenérzet nagyban nehezíti a segítségkérést.

Ehhez kapcsolódóan a fiúkat érintő szexuális kizsákmányolás kapcsán a kutatás megerősítette azt is, hogy a homoszexualitással kapcsolatos egyes társadalmi nézetek nehezíthetik a segítségnyújtást is. Ennek fő oka, hogy a “melegek ilyenek”, “gyakran váltogatják partnereiket”, “gyakran nagy a korkülönbség a szexuális partnerek között” típusú mondatok egyrészt elfedhetik, ha egy fiú prostitúciós tevékenységben érintett, másrészt felmenthetik a szakembereket a segítségnyújtás kötelezettsége alól, és megakadályozzák, hogy a gyerekre, mint a prostitúció áldozatára tekintsen. 

Akkor most kérnek segítséget a fiúk vagy nem? 

A bántalmazást átélt gyerekek esetén általánosságban ritka az, hogy közvetlenül segítségért folyamodnak a körülöttük lévő felnőttek valamelyikéhez, így óriási jelentősége van annak, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek és az őket körülvevő más felnőttek hogyan értelmezik a gyerekek magatartását, felfigyelnek-e bizonyos tünetekre amelyek azt mutathatják, hogy valami nincs rendben. A kutatás során azt találtuk, hogy a szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt fiúk is számos aggodalomra okot adó viselkedéses jelet tanúsítottak amelyekre azonban a körülöttük jelen levő felnőttek nem, vagy csak nagyon későn figyeltek fel. 

„Csak azt akartam, hogy valaki figyeljen rám, és megkérdezze, hogy jól vagyok-e.”

„Minden héten odamentem a tanárokhoz azzal, hogy rákos vagyok vagy valami más halálos betegségem van, mégsem kérdezte meg senki, hogy mi van velem, pedig csak azt akartam, hogy valaki őszintén megkérdezze, minden rendben van-e.”

„Hallgatag lettem, és elkezdtem kihagyni az órákat és más olyan foglalkozásokat, amelyeket korábban élveztem, mégsem vett észre senki semmit, kivéve egy tanáromat, ő is csak több hónap elteltével.”

Ezzel párhuzamosan a felmérésben résztvevő egyik gyermekvédelmi dolgozó a következőket mondta el:

„A téma kerülése, a beszélgetés komolyságának elütése, kétértelmű utalások, sokszor illetlen dolgokkal viccelődnek, amelyekből nehéz kihallani, hogy a határaimat próbálgatják-e, vagy valóban segítségre van szükségük.” 

Ebből az látszik, hogy azokat a viselkedéses jeleket amelyeket a bántalmazott gyerekek mutatnak, az őket körülvevő felnőttek gyakran félreértik, és azokat nem aggodalomra okot adó jelzésnek értelmezik, hanem figyelemfelkeltésnek és provokációnak. Nehéz megfelelő segítséget nyújtani a gyerekeknek, különösen akkor ha a szakemberek alulfizetettek, hatalmas ügyteher mellett dolgoznak, hamar kiégnek, gyakori a fluktuáció, kevés a továbbképzés és a traumatudatos szemlélet átadása sem történik meg. Az eredményeink is felhívják a figyelmet arra, hogy a frontvonalban dolgozó szakembereknek több szakmai és lelki támogatásra van szükségük. Felnőttként, pedig tudatosítanunk kell, hogy nincsen rossz gyerek, mivel a gyerekek legtöbbször a nehezen értelmezhető, provokáló, bántó, agresszív viselkedéssel valamit kommunikálni próbál. Néha elég, ha csak annyit kérdezünk, hogy ,,bánt valami?”.

Nagyon hosszú folyamat vezet oda, míg egy bántalmazást átélt fiú akár viselkedéses jelekkel akár szóban segítséget vagy támogatást tud kérni és ez az út egyénenként nagyban eltérő. Az érintett fiatal férfiakkal folytatott foglalkozás során sikerült azonosítani pár olyan szakaszt amelyen mindegyiküknek át kellett esniük ahhoz hogy végül támogatást kapjanak. Számos megegyező félelem és aggodalom is jelen volt ezekben a szakaszokban. 

1. Annak megértése és elfogadás, hogy ami velük történt az bántalmazás – ezt nagyban befolyásolta, hogy mind a workshopon résztvevő fiatal férfit az  általuk biztonságosnak tartott környezetben bántották; az elkövetők által tanúsított manipulatív kommunikáció;  illetve az is, hogy ennek hatására megpróbálták értelmezni a történteket, és gyakran kisebbítették az események súlyát – belső vívódásokon mentek keresztül, kétségek támadtak bennük–; gyakran felmerült bennük az is, hogy valamilyen módon nem ők idézték-e elő a történteket, emiatt sokszor magukat hibáztatták. Általános volt bennük a zavarodottság, hogy vajon nem vették-e túl komolyan a helyzetet, és nem reagálták-e túl a dolgot. Egy férfi felidézte, hogy az általa tapasztalt pozitív testi reakció is befolyásolta az észlelését, ami tovább fokozta a zavarodottságát: 

„Néha jó érzés volt, nekem is jó volt”. 

„Valami furcsa és kellemetlen dolognak tartottam… Azt gondoltam, hogy a férfi csak furcsa és kínosan viselkedik”.

„Akkor még nem tudtam, hogy ez már túlmegy a határon, azt hittem, ez csak számomra kényelmetlen.”

2. Fordulópont és a változás katalizátorai – Minden résztvevő egyértelműen be tudta azonosítani azt a pillanatot amikor világossá vált számára, hogy amit velük tettek az elfogadhatatlan és bántalmazásnak minősül. Ennek a felismerésnek a katalizátora sok esetben az volt, hogy elhagyták azt a környezetet ahol a bántalmazás megtörtént. 
3. A támogatás szükségességének mutatása – Valamennyi résztvevő férfi elmondta, hogy gyakran érezték, hogy nem tudnak kifejezetten, direkt módon segítséget kérni, és ehelyett észrevehetően másképp viselkedtek, így – tudatosan, vagy nem tudatosan – próbálva meg jelezni, hogy valami nincs rendben velük. A példák között szerepelt a társas tevékenységek szándékos kerülése, a csendessé és szociálisan visszahúzódóvá válás, vagy más esetekben a feltűnés keltése, a megjátszás, rosszalkodás és hogy a fájdalmukat a viselkedésükön keresztül próbálták kifejezésre juttatni – például hangoskodással. De a testi tünetek – fejfájás, hasfájás, betegségtől való félelem – széles skálája is megjelent.
4. A titok megőrzése – Minden résztvevő megemlítette, hogy miután bántalmazott helyzetük világossá vált a családjuk előtt, további akadállyal szembesültek a segítségkéréssel kapcsolatban: titokban kellett tartaniuk a történteket. A formális segítségkérést tovább nehezítette, hogy mindannyian úgy érezték, hogy felelősséggel tartoznak a családjukért és az általuk szeretett környezetért. De tartottak a megszégyenítés kockázatától, valamit a kontrollvesztéstől is. Elmondták, hogy erős volt bennünk a félelem, hogy ha másoknak is elmondják a velük történteket akkor nem lesz tovább beleszólásuk abba, hogy mi történik velük, elvesztik az irányítást a saját életük felett. 
5. A bántalmazás szélesebb körű felfedése – A férfiak egy másik közös tapasztalata az volt, hogy a bántalmazás felfedését követően számos olyan intézményi és szakmai válasszal találkoztak, amelyek nem feleltek meg az igényeiknek.

Sok korábbihoz hasonlóan, ebből a kutatásból is az derül ki, hogy mind a fiúkat mind a lányokat leggyakrabban olyan személyek bántják és használják ki, akikben megbíznak. Olyan felnőttek, akiknek az lenne a feladatuk, hogy a gyermeket megvédjék. Különösen nehéz, hogy a bántalmazás gyakran olyan környezetben történik amely a gyermek számára kedves. 

A workshopon résztvevő férfiak és a megkérdezett gyermekvédelmi szakemberek is elmondták, hogy ez a tényező tovább nehezíti, hogy az érintett gyerekek segítséget tudjanak kérni és kapni. 

Amikor egy gyereket – bár ez a felnőttekre is igaz – valaki olyan bánt, akit szeret, teszi ezt egy olyan környezetben, amely kedves a számára, érthető módon összezavarja a gyereket és általános, hogy az ember, vagy környezet védelme érdekében inkább hallgat. 

Jól segítünk-e a fiúknak? 

Az áldozatsegítés és a gyermekvédelem frontvonalában dolgozók kihívásai 

A kutatásban résztvevő, a bántalmazott gyerekek ellátásának frontvonalban dolgozó gyermekvédelmi és szociális szakemberek elmondták, hogy a szexuálisan bántalmazott fiúk azonosítását elősegítő speciális tudás hiánya és a képzések és tapasztalati tudás felhalmozódásának hiánya miatti felkészületlenség  nehezíti leginkább a munkájukat. A korábbi kutatásokban már többször kihangsúlyozott rendszerszintű problémák mellett. 

Kiemelték azt is, hogy a fiúkkal való munka során számos kommunikációs nehézséggel szembesülnek, mivel esetükben gyakrabban előfordul, hogy kerülik a kérdések közvetlen megvitatását, vagy más témákra terelik a szót. A szakértők megjegyezték, hogy még azokban az esetekben is, amikor erős meggyőződésük volt, hogy a gondozásuk alatt álló fiúk között van, aki visszaélést vagy kizsákmányolást tapasztalt, nehézséget éreztek a téma felvetése során. Ezt a szakemberek a fiúk bizalmatlanságának, szégyenérzetének vagy annak tulajdonították, hogy a korábbi segítségkérési kezdeményezéseik nem vezettek eredményre.

„A rendszer sajnos nem túl jól felépített, a kiskorúak nehezen nyílnak meg, mert nem érzik a védelmet, a kiutat. A »színvallást« követő gyámhatósági eljárás is elrémiszti őket attól, hogy kitárulkozzanak.  Jelek mutatnak arra, hogy bántalmazás történt a családban, de ezek a jelek nem egyértelműek.”–  a felmérésben résztvevő gyermekvédelmi dolgozó. 

A kérdőívet kitöltők összességében közepesnek vagy rossznak ítélték meg a szexuális kizsákmányolást átélt fiúknak nyújtott különböző nemzeti szintű támogató szolgáltatások elérhetőségét és minőségét. Elmondták, hogy az intézmények számos olyan hiányossággal küzdenek, amelyek miatt a fiúkra kevesebb figyelem jut, ilyen például az intézmények alulfinanszírozottsága. Problémaként jelölték meg továbbá az átfogó, közösségi/ökológiai megközelítést nélkülöző kizárólagos egyéni segítségnyújtás is. 

Az alábbi nehézségekről számoltak még be: 

• Nincs a területnek, a szexuálisan bántalmazott fiúk azonosításának és segítésének kiforrt gyakorlata és módszertana ezért a fiúknál nagyon gyakran a bántalmazás azonosítására sem kerül sor. A szakembereknek a lányokra vonatkozóan nagyobb képzettsége, több ismerete és gyakorlata van, ezért tudatosabbak a lányok azonosításában és kezelésükben – nincsenek meg az ahhoz szükséges eszközeik és tudásuk, hogy hogyan azonosítsák a fiúkat.
• Általánosságban nem elérhetőek a szolgáltatások, mivel kicsi azok láthatósága, így az érintettek nem tudják hova lehet fordulni, sőt gyakran azt sem tudják, hogy a szexuális visszaélés problémával egyáltalán lehet valahová fordulni. Nem ismerik a terepen dolgozó segítő civil, állami vagy egyházi szervezeteket, akik őket támogatni tudnák. 
• Számos hiányosságokat említettek a vidéken élő gyerekek számára elérhető segítség terén, megjegyezve, hogy a legtöbb állami (ingyenes vagy alacsony költségű) szolgáltatás városi környezetben található. A válaszadók a magánszolgáltatásokról azt mondták, hogy magasabb színvonalúak, a költségek miatt azonban ezek pont a legkiszolgáltatottabb gyerekek számára elérhetetlenek. További gond, hogy a szolgáltatások kevésbé láthatóak a nyilvánosság számára, így se a szülők, se a gyerekek nem tudják, hogy kihez fordulhatnak segítségért.

Jogszabályi környezet és jogalkalmazás

Pozitívum, hogy az ECPAT nemzetközi kutatásában résztvevő országok nagy részével ellentétben Magyarországon a szexuális bántalmazást vagy kizsákmányolást átélt  fiúk és a lányok megegyező jogi védelmet élveznek, kérdéses azonban hogy a jogszabályok alkalmazása során az eljáró hatóságok valóban ugyanolyan védelmet és elbánást biztosítanak-e fiúk és a lányok számára. Sajnos ezen a területen kevés ismerettel rendelkezünk. Tudjuk azt, hogy az elmúlt években számos képzés és tréning zajlott mind a rendvédelmi hatóságok dolgozói mind pedig az igazságszolgáltatásban dolgozók körében. Mivel a fiúk érintettsége és az ő speciális szükségleteik eddig szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet, valószínűleg ezek a képzések sem érintették azokat a kihívásokat, amiket jelen kutatás feltárt. 

A kutatás legfontosabb megállapításai

• A fiúk kérnek segítséget, de nem úgy, ahogy a felnőttek elvárnák. Nem szavakkal mondják el, hogy ,,néni kérem, engem megerőszakoltak”. Óriási bennük a kétség, a bizonytalanság, a szégyenérzet és a félelem, sok esetben pontosan nem is tudják megfogalmazni mi az ami velük történt. Így gyakran a testük, vagy a viselkedésük beszél helyettük. Felnőttként meg kell tanulni ezt észrevenni.
• Kisgyermekkortól kezdve, társadalmi szinten neveljük a fiúkba, hogy ne sírjanak, ne érezzenek, ne legyenek gyengék, védjék meg magukat egyedül. Ezek az üzenetek a várt hatás ellentétét érik el: kiszolgáltatottabbak a bántalmazásnak, nagyobb valószínűséggel maradnak egyedül vele.
• Minden egyes túlélőnek más szükségletei lehetnek. Mint szeretteik, támogatóik, felelősek vagyunk azért, hogy ezt észleljük. Merjünk kérdezni arról, hogy aktuálisan mire van valójában szükségük!
• Szexuális bántalmazást és kizsákmányolást leggyakrabban olyanok követnek el, akikhez a gyerek közel áll és akit a bizalmába fogadott. Olyan bántja a fiúkat (is), akinek meg kellene védenie. Nincs az arcukra írva, hogy veszélyesek. Gyakran családos emberek. A tévhitekkel ellentétben pedig nem csak férfiak. A frontvonalban dolgozó szakemberek szerint minden 5. elkövető nő. 
• A társadalmi elvárások tévesen erősítik, mind a fiúkban, mind a szakmán belül, mind pedig a szélesebb közösségekben azt, hogy a fiúk kevésbé veszélyeztetettek a szexuális kizsákmányolással szemben és ők nem válhatnak annak áldozatává. 
• A fiúk összetett és egyedi kihívásokkal szembesülnek a történtekről való beszélés, a segítség keresése és kérése során, illetve egyedi, a lányokétól nagyban eltérő szükségleteik vannak. 
• A segítő szakembereknek jelentős kihívásokkal kell szembesülniük a szexuálisan bántalmazott vagy kizsákmányolt fiúk azonosítása során. Nehezen tudnak velük kapcsolatot kiépíteni és fenntartani és eszköztelennek érzik magukat a területen mivel semmilyen képzés vagy oktatás során nem találkoztak kifejezetten a témával és tapasztalati tudásuk sincs a területen.
• Az szexuális bántalmazásban és kizsákmányolásban érintett fiúk azonosításában és szükségleteik ellátásában rendszerszintű hiányosságok mutatkoznak. Kevés az olyan hely, szervezet ahová fordulhatnak, ezek egymástól elkülönülten működnek és nem tudnak egymással hatékonyan kommunikálni. Ezek ráadásul általában nem eléggé láthatóak az érintett gyerekek vagy a körülöttük lévő felelős felnőttek számára így sokan azt érzik, hogy nem tudnak kihez fordulni segítségért.