Szabadon terjed a sebzettség generációról generációra

Ha él bennünk egy sebzett, megbántott gyerek, vajon megtehetjük-e, hogy hátat fordítunk neki, és úgy teszünk, mintha minden rendben lett volna? Vajon milyen irányba viszi a felnőtt életünket, ha a bennünk élő traumatizált gyereket nem gyógyítjuk meg? Ha a sebeket nem gyógyítjuk be, kapaszkodhatunk-e abba az illúzióba, hogy ugyanolyan esélyünk van a boldogságra, mint a kevésbé sebzett embernek? Vajon gondolhatjuk-e, hogy fájó, vérző lelki sebekkel, beteg gyökerekkel lelkileg teljesen egészséges gyerekeket tudunk nevelni? Sebestyén Eszter pszichológus írása.

Soha nem láttam még olyan filmsorozatot, mint amilyen a Patrick Melrose (Gyurkó Szilvia korábban ITT írt róla), ami ennyire tömören, hátborzongatóan, valóságosan, fájdalmasan, mégis gyönyörűen mutatja be a gyerekkor felnőtt életre gyakorolt hatását. Nap mint nap találkozom azzal a gondolkodásmóddal, hogy „a felnőttkornak semmi köze a gyerekkorhoz, a múlt lezárható, felnőtt korban pedig tiszta lappal indulunk, és tudatos irányítással csak rajtunk, és az elhatározásainkon múlik, hogyan éljük az életünket”.

Szeretnénk hinni abban, hogy annak, aki gyerekkorában sokat szenvedett, ugyanannyi esélye van egy boldog, nyugodt felnőtt életre, mint bárki másnak.

Aki megnézi ezt a filmet, rákényszerül, hogy ezt a kérdést kicsit komolyabban végiggondolja. A film nem hagy egérlyukat, ahol menekülni lehetne az igazság elől, kötelezővé teszi a nagyon alapos megfontolását az élet egyik legfontosabb kérdésének.

Patrick Melrose-t drogfüggőségtől szenvedő férfiként ismerhetjük meg, pokoli szenvedéseit kísérhetjük végig a filmben. A sorozat bemutatja Patrick felnőtt életének különböző korszakait, és azok nehézségeit, úgy, hogy rendszeresen visszavisz az időben, és bepillantást enged Patrick gyerekkori kínjaiba. Eszméletlenül hatásosan és felejthetetlenül mutatja be, hogy ezek a gyerekkori események hogyan kísértik őt több évtizeddel később is, az emlékbetörések még a néző számára is elviselhetetlenül fájdalmasak.

Az első epizód azonnal sokkol, és két vállra fektet, látni azt a tömény szenvedést, ami a szenvedélybetegség mögött van. Azt remélem, hogy mindenki, aki ezt a részt megnézi, azonnal elhajítja magától mindenféle ítélkezését a szenvedélybetegekkel kapcsolatban. A film nem enged sablonokban gondolkodni, nem enged ítélkezni, szemünk előtt játszódik, ahogy a szenvedélybetegség sodor magával, ahogy éppen aktuális helyzetekben szinte érezzük, hogy nincs más választás. A pillanatokban a főszereplővel, Patrick Melrose-zal együtt azt érezni, hogy vagy újra a droghoz nyúl, vagy belepusztul a szenvedéseibe.

Aki eddig szerette volna azt hinni, hogy az alkoholról vagy drogról való leszokás pusztán akaraterő kérdése, annak az a rossz hírem van, hogy a film megnézése után soha többé nem fogja tudni ezt gondolni.

A film pofán vág mindenfajta leegyszerűsített gondolkodást a maga fájdalmas valóságával.

Folyamatosan kezdjük el nemcsak a brutális önpusztítás börtönét látni, hanem az is kezd egyre jobban felsejleni, miért és hogyan került ebbe a börtönbe a főhős. Nem önszántából, nem tudatos elhatározásból.

A főszereplő, Patrick Melrose emlékei, mint a kísértetek térnek vissza a legváratlanabb helyzetekben, kiszámíthatatlanul, irányíthatatlanul, elviselhetetlen fájdalmakat okozva. Amikor a felnőtt Patrick talán éppen a legellenszenvesebb a nézőnek, amikor leginkább hajlamosak lennénk az ítélkezésre, egy perccel később visszarepít az időbe, és belenyomja az arcunkba azt a nyolcéves gyönyörű kisfiút, aki a sötétbarna gombszemeivel azonnal rabul ejt, és rákényszerít arra, hogy meglássuk az összefüggést a gyerekkori problémái és a mostani élete között.

Az arcunkba nyomja a valóságot, hogy a múlt nem múlik el nyomtalanul. Az arcunkba nyomja, hogy a traumánk dolgozik tovább akkor is, ha szeretnénk elfelejteni. Minél jobban szeretnénk nem tudomást venni róla, annál alattomosabban támad, és kúszik vissza a hétköznapjainkba, különböző formában. Emlékképekben, rémálmokban, szorongásokban, a legkülönfélébb fóbiákban, pánikrohamokban, önsorsrontó viselkedésekben, dührohamokban, szenvedélybetegségben…

Aki bántalmazáshoz szokott, hiába szabadul meg a bántalmazójától, az élete nem válik könnyebbé. A trauma, amivel nem foglalkozunk, amit el akarunk felejteni, amit nem gyógyítunk, külön utat kezd járni, külön életet kezd élni, és ettől válik irányíthatatlanná.

Ahogy a sorozatot végigkíséri a megsebzett, megbántott, megfélemlített, traumatizált gombszemű, gyönyörű kisfiú, úgy mindannyiunk életét kíséri egy bennünk élő gyerek. Szerencsés esetben ennek a gyereknek volt egy gyerekkora, melyben feltétel nélküli szeretetet, biztonságérzetet kapott, és egy szabadságot, amiben azzá válhatott, akinek született. Sajnos azonban ez a ritkább.

Sok esetben él bennünk egy gyerek, akinek önbizalmát sárba taposták, akinek a szülei szeretetéért hatalmas árat kellett fizetnie, aki soha nem lehetett szabad gyerek, vagy akinek iszonyatos hiányérzet, vagy bántások sorozata kísérte végig a gyerekkorát. Mikor egy ilyen gyerek felnő, mint Patrick Melrose is, szeretne boldog lenni, szeretne normális életet élni, szeretne egy olyan családot, ahol megtapasztalhatja, hogy milyen igazán szeretni és szeretve lenni. Szeretné a múltat a háta mögött hagyni, és rácsukni egy ajtót.

A sorozat első részében volt egy jelenet, ami felháborítóan valóságosan és kíméletlenül szakítja szét ezt az illúziót, és mutatja meg ehelyett a fájdalmas igazságot. Patrick apja halála után, annak urnájával megy be a szállodába, teljesen összezavarodottan. Apjával szemben, aki rengeteget bántotta őt, még mindig rengeteg haragot érez. Fogja az urnát, és szeretne tőle megszabadulni. Rúgja, üti, vágja, megpróbálja eltörni, megrongálni, lehúzni a vécén, kihajítani az ablakon, de az urna sértetlen marad. Nem lehet tőle megszabadulni. A múltunktól, a szüleinktől, az ő hatásuktól nem lehet csak úgy megszabadulni, nincs olyan ajtó, amit rácsukhatunk a múltra. Akármennyire is szeretnénk úgy tenni, mintha ezek a hatások nem lennének, nagyon is vannak, és sokkal erősebben dolgoznak bennünk, mint ahogy azt képzeljük. Hogy miért?

Mert akit gyerekként trauma ér, bántás ér, annak nincs ugyanannyi esélye. Legalábbis gyógyulás nélkül nincs.

Akit a gyerekkorától megfosztottak, nem tudja ugyanúgy élni az életét, mint az, akinek szabad gyerekkora volt. Olyan, mintha egy vonatot eltérítenének a vágányról, nem lenne sín alatta, és azt várjuk, hogy ugyanolyan sebesen, ugyanúgy érjen célba, mint a többi vonat. Vagy olyan, mintha egy fa fénytelen helyen, egy kiszáradt földben, vagy betonon próbál növekedni, és azt várnánk tőle, hogy nőjön ugyanolyan nagyra, szépre, és erősre, mint bármely más fa, és teremjen gyönyörű, finom, egészséges gyümölcsöket. Ha egy gyereket trauma ér, és nincs, aki segítsen a traumát feloldozni, kimondani, az betemetődik, elfojtódik. A gyereknek nincs más választása – a túlélés érdekében. De ezek az elfojtott emlékek, a traumák, ha nem foglalkozunk velük, elkezdenek önálló életet élni, és időzített bombaként viselkedve bármikor robbanhatnak. A kezdeti hiányok, sebek, fájdalmak végigkísérik az egész életünket.

A múlt ajtaját épp ezért nem lehet végérvényesen becsukni. Ha gyerekkori sebeinket nem gyógyítjuk be, sajnos fertőznek. Fertőzik a közelünkben élőket, a gyerekeinket. Fertőzik testünket-lelkünket.

Patrick Melrose felindult állapotában azt mondja feleségének, azt érzi, mintha a családjában valami méreg csöpögne generációról generációra. Ez a mondat is olyan félelmetesen és felháborítóan igaz. A problémáinkat, félelmeinket, szorongásainkat akaratlanul is tovább adjuk a gyerekeinknek, a sebeink akaratlanul is fertőzik őket, ha nem gyógyítjuk be. Minél távolabb tartjuk magunktól, minél kevésbé akarunk saját sebeinkkel foglalkozni, annál valószínűbb, hogy továbbadjuk azokat a gyerekeinknek, és rajtuk is különböző testi-lelki tüneteket okoznak. Egy begyógyítatlan seb nem marad észrevétlen. Ha takargatjuk, ha betapasztjuk, de nem gyógyítjuk be, egyszerűen fertőzni fog másokat is. Egy beteg gyökérzetű fának a gyümölcsei is sérülnek, ha egészséges gyümölcsöket szeretnénk, a gyökereket is gyógyítani kell.

A sorozat zseniálisan rámutatott a begyógyítatlan sebek mérgező, fertőző hatására. Folyamatosan arcunkba tolta a felnőttben élő sebzett gyereket, aki megértésért, vigaszért, szeretetért, elfogadásért, gyógyításért esdekelt. Olykor kiabált. Rengeteg felnőtt emberben él egy gyerek, aki visít, tombol, könyörög vagy sír.

A felnőttek zöme bámulatos profizmussal söpri félre ezt a figyelemért, megértésért kiáltó sérült gyereket magában.

Sokan családjuktól, gyerekeiktől várják a hiányérzetük, az ijesztő, megsemmisítő űr pótlását, amivel terhelnek, és fertőznek más kapcsolatokat. Nem ritka az sem, hogy egy szülő gyerekének próbál megadni mindent, amire a benne élő gyerek vágyik, amire ő vágyott gyerekként. Ami egy pontig talán nem tűnik ártalmasnak. Csakhogy sokszor saját maguk helyett a gyereküket akarják gyógyítani… ami pedig elég sok veszélyt hordoz magában. Mert ha egy egészséges gyerek folyamatosan a gyógyító szándékot érzi, folyamatosan úgy kezelik, mintha „beteg”, sebzett gyerek lenne, akkor sajnos ezáltal előbb-utóbb azzá is válik.

Társadalmunk a mai napig nem toleráns a lelki betegségek gyógyításában, így szabadon terjed a méreg, a sebzettség, a bántalmazás generációról generációra.

Aki meg akarja állítani a bántalmazás, a sérültség láncolatát, a méreg csöpögését, szembe kell néznie a múltjával, saját fájdalmaival, félelmeivel, a benne élő gyerekkel, és meg kell ölelgetnie, szeretgetnie, el kell fogadnia, megbocsátani neki mindent, és megadni neki, amire szüksége van. Nem másoktól elvárni, nem másokkal pótoltatni a hiányt, nem mást terhelni, és nem mást gyógyítani. Hanem kézenfogni azt a sebzett gyereket, és elindulni vele a gyógyulás útján.

Sebestyén Eszter írása a wmn.hu oldalon olvasható

(A kiemelt képen Benedict Cumberbatch látható, a Patrick Melrose címszereplője)

 

 

Tartalom kategória: