KOMMENTháború

KOMMENTháború

Az online terekben olyanokat is kimondunk, amiket szemtől szembe sosem vágnánk a másik arcába, a kommentfolyamok pedig egyre rövidebb idő alatt jutnak el a legkomolyabb FENYEGETÉSEKIG. A cyberbullying olyannyira a mindennapjaink része lett, hogy még a szerkesztőségünket sem kerülte el.

Újságíróként nehéz bevallani, de nincs olyan érzékletesen tálalt sztori, amely képes annyira megérinteni az embert, mint amikor a közvetlen környezetében történik valami döbbenetes. Ezt éreztem, amikor kiderült, hogy az egyik munkatársam a Marie Claire-ben durva lejárató kampány célpontja lett a neten. Épp az én cikkemen dolgozott, amelyhez meg kellett keresnie egy külsős kollégát is. Vele azonban kisiklott a kommunikáció, és hirtelen a Facebookon láttam viszont az ő levelezésüket, alatta pedig a kolléganőmet gyalázó, válogatott szitkok sorakoztak. „A barátaimtól kezdtek el záporozni az üzenetek, hogy valaki megosztotta a levelezésünket a nevemmel együtt, nemcsak a saját oldalán, hanem belső Facebook-csoportokban is” – emlékszik vissza szerkesztőnk. Segítséget kértünk a kiadónk jogászától, felvettük a kapcsolatot az illetővel, aki a beleegyezésünk nélkül kitette a levelezést, és a szerkesztőség tagjai jelentették a sértő posztot a Facebook felé. A gyalázkodó kommentekkel szemben (néhány hozzászóló érezhetően csak a balhé kedvéért kommentelt, figyelmen kívül hagyva a tényeket) tehetetlenek voltunk, megjelenésüktől számítva hetekig még bárki elolvashatta őket.

A kolléganőm próbálta tudatosan eltávolítani magától az ügyet, nem olvasgatta a kommenteket, nem reagált a személyeskedő, valótlan vádakra, de még így is sokkolta a rázúduló indulat. „Nem volt bűntudatom, tudtam, hogy ez nem az én hibám. Most viszont már együtt kell élnem ezzel, és csak reménykedni tudok benne, hogy azoknak, akik a szakmai életben ismernek, helyén van a szívük, és nem engedik, hogy ezek a hamis vádak befolyásolják a rólam kialakított képet. Egy kis idő elteltével arra jutottam, hogy nem szabad hagyni, hogy az ilyen emberek megfélemlítsenek, mert a viselkedésük valójában róluk szól, és nem azokról, akiket megtámadnak. Tulajdonképpen ők a vesztesek, mert az egész életüket megmérgezi ez a fajta hozzáállás.” A Facebook és a posztoló nem távolította el a bejegyzést (több hét után végül törölte), mi pedig így nem tudtuk megakadályozni, hogy a gyalázkodás futótűzként terjedjen a neten. Megkerestük az ügyben a Facebookot, de lapzártánkig nem érkezett tőlük válasz.

ELSZABADULÓ INDULATOK

„Viselkedésünket a neten több egymással párhuzamosan működő jelenség formálja, de leginkább az, hogy az online térben megszabadulunk a korlátainktól, mert nem vagyunk egy fizikai térben azokkal, akikkel kommunikálunk, illetve sokszor még a nevünket sem kell felvállalnunk” – mondja Nagy Zsófia, az ELTE szociálpszichológia tanszékének oktatója, a Digitális Szociológiai Kutatóközpont tagja.
Van ennek jó oldala is, ezért nyílik meg például sok ember jóval könnyebben egy e-mailben, mint élőszóban. A gond az, hogy ha megszűnnek a gátlások, az indulatok is hamarabb elszabadulhatnak, és szélsőséges esetben valaki virtuális támadások célpontjává válhat (bullying).
Ha ez előfordul, mielőtt indulatból reagálnánk, és elvesznénk a vég nélküli üzengetésben, előbb kérdezzük meg az ismerőseinket, hogyan látják kívülről a helyzetünket. A kiskorú áldozatok esetében mindig fontos, hogy a szülők beavatkozzanak, a gyerekek ugyanis a cyberbullying legsérülékenyebb áldozatai.
Ami pedig a kommentáradatot illeti, a szakértő megerősítette, amit a kolléganőnk esetében láttunk: „A közösségi médiában gyakran fontosabb a posztoló személye annál, mint hogy mi a bejegyzés tartalma. Egy vitában többnyire aktivizálódik a vitapartnerek ismerősi hálózata is, nekik pedig nem a meggyőző érvelés lesz igazán fontos, hanem a lojalitás kinyilvánítása.”

SZURIKÁTÁBÓL ELEFÁNTOT

Nemrégiben úgy tűnt, az egész hazai internet megmozdult a Zara nevű szurikáta halála kapcsán. Az egyik látogató kisfiú a tiltás ellenére benyúlt a Kecskeméti Vadasparkban élő állat ketrecébe, mire az védekezően beleharapott a gyerek kezébe, a kisfiú pedig ijedtében a földhöz csapta az állatot. Az eset nyilvánosságra kerülése után özönlő, egyre durvább, néhány helyen már a gyerek és családja halálát kívánó kommentekre a gyermekvédelemmel foglalkozó Hintalovon Alapítvány is reagált, hangsúlyozva, hogy a nyilvános megszégyenítésnek nemhogy nincsen semmiféle nevelési értéke, de kimondottan káros is.
Az UNICEF Magyarország friss adatai szerint a 10–18 év közötti magyar fiatalok 88 százalékának van profilja a közösségi médiában, 20 százalékuk pedig már áldozatul esett az online bántalmazásnak – 10 százalék maga is próbált már ártani másoknak a neten.
Az elmúlt években számos esetről olvashattunk, amikor a cyberbullying öngyilkosságba hajszolta a kamaszokat, legtöbbször úgy, hogy a zaklatásról csak akkor értesült a család és az iskola, amikor már késő volt. A szakértők szerint a legfontosabb az lenne, hogy a cyberbullying témáját az iskolákban is feldolgozzák értő pedagógiai útmutatás mellett. A megelőzésben tehát elsősorban az iskola segíthet, de az is fontos, hogy a környezet odafigyeljen a kiemelten veszélyeztetett, önbizalomhiányos, instabil gyerekekre, hiszen ők lehetnek legkönnyebben áldozatok.

HIVATÁSOS ZAVARKELTŐK

Külön csoportot képeznek a net hírhedt trolljai, akik nem csupán egy-egy kivételes esetben mennek neki másoknak a virtuális terekben, hanem hobbiszinten írják a kegyetlen kommenteket. Nagy Zsófia azt mondja, míg a hétköznapi embert leginkább az olyan társas jutalmak motiválják, mint a szimpátia és az elismertség, addig a trollokat az teszi boldoggá, ha zavart kelthetnek. „Épp ez mutatja meg, hogyan lehet kezelni őket. Ha sikertelen a zavarkeltési kísérlet, azt kudarcnak élik majd meg, ezért a legjobb reakció, ha figyelmen kívül hagyjuk őket.”

Újság: Marie Claire /  Oldalszám: 94,95,96. oldal - Dátum: 2018.08.07 - Szerző: Kránicz Dorottya

Tartalom kategória: