„HOGY LEHET EZ, 10 ÉVES A GYEREKEM, ÉS MÁR KIÉGETT?!” – ZITA TÖRTÉNETE | Hintalovon

„HOGY LEHET EZ, 10 ÉVES A GYEREKEM, ÉS MÁR KIÉGETT?!” – ZITA TÖRTÉNETE

Adott egy alapvetően jó kedélyű, szorgalmas gyerek, odafigyelő, érzékeny, tudatos szülők, és egy lelkes, frissen végzett tanítónő. Valami mégis elromlik. Olyannyira, hogy a kislányt végül el kell vinni az iskolából. Az alábbi történet valós, a neveket megváltoztattuk. Lejegyezte és a szakmai véleményt írta: dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakember.

A sok-sok botrány és probléma láttán mára annyira negatív kép alakult ki az emberekben a gyerekvédelemről, hogy elindult egy lefelé irányuló spirál: a szakma rossz megítélése miatt kevesebben választják ezt a pályát – ezért kevés a szakember. Akik maradtak, hamarabb elfáradnak, így a szakemberhiány miatt olyanokat is fel kell venni, akik korábban nem juthattak volna be, és a végén még rosszabb lesz a rendszer működése.

Jó ideje gondolkozom azon, hogyan lehetne ezt a negatív folyamatot megállítani, és visszafordítani. A reményt adó, pozitív történetek megmutatása talán segíthet. Ezért egy ideje rendszeresen jelentkezem a gyermekvédelem sikertörténeteivel. Persze keserédes ügyek ezek, amikben sokszor a szerencse is szerepet játszik, de (reményeim szerint) megmutatják azt is, hogy hogyan működhet jól ez a rendszer. Nemrég arról írtam, hogyan tudták megfékezni az erőszakot egy osztályközösségben. Korábban arról, milyen az, amikor a szexuális erőszak áldozata valódi védelmet kap. 

A sorozat mostani, harmadik része pedig arról szól, amikor egy iskolaváltás a gyerek érdekében történik meg.

A történet kezdetét a gyerek anyukája így mesélte el:

„Lányunk hatévesen kezdte az iskolát. Volt némi vita az óvodával, hogy iskolaérett-e már. Mi az apjával azt gondoltuk, hogy maradnia kellene még, nyár elején van a szülinapja, de az óvónők szerint okos, fegyelmezett gyerekről van szó, akinek semmi gondot nem fog jelenteni az iskola. A gyerek amúgy tényleg nagyon érdeklődő, kíváncsi és okos, de sajnos borzasztó nagy benne a megfelelési vágy. Ezért szerettük volna, hogy ha egy picit idősebben menne suliba, mert akkor talán jobban venné a mindenféle tanári meg iskolai elvárásokat. Vidéken élünk, nálunk nem nagyon vannak alapíványi meg alternatív iskolák, vagy más választási lehetőség. De végül meggyőztek minket, hogy nem lesz baj. Zitus is hatévesen ment a körzetes iskolába.

Kapott egy fiatal osztályfőnököt, akinek ez volt az első osztálya, és szerintem mindent ki akart próbálni, amit az egyetemen tanítottak neki. Kedves tanítónő volt, de vasfegyelemmel fogta az osztályt, rengeteget követelt tőlük, és arra volt büszke, hogy fél év alatt megvolt az ábécé, és onnantól már csak a »gyerekeken múlik, mennyire jól használják ezt«. Rengeteg volt a házi, és egy olyan motivációs módszert dolgozott ki, ami miatt egy csomó szorgalmi feladatot vállaltak még pluszban azok a gyerekek, akik az osztályfőnök szeretetét meg akarták nyerni.

Merthogy a tanítóval az volt a helyzet, hogy csak azokra figyelt, akik jól tanultak, őket dicsérte és »szerette«. Aki meg lemaradt, azt szinte jeges elutasítással büntette. A gyerekek szerintem emiatt stresszesek voltak.

A mi lányunk meg rápörgött teljesen a tanulásra.

Negyedik osztály elején nem volt ritka, hogy este kilencig házit írt, hétvégén plakátot vagy posztert rajzolt egy külön feladathoz, a szünetekben meg verset tanult, hogy pluszpontokat kapjon.

Nagyon aggódtunk érte, mert egyre kedvetlenebbül ment be az iskolába. Sokat fájt a hasa meg a feje. Volt olyan is, hogy hányt szünetben, felhívott az ügyeletes tanár, hogy menjünk be érte, de ő nem akart hazajönni, mert nem akarta kihagyni a dolgozatírást. Észrevettük, hogy már abban sem leli örömét, amit korábban nagyon szeretett. Kisbaba kora óta voltak könyvei, de egy idő után este már csak beájult az ágyba, semmit sem volt kedve csinálni.

Nyári szünetekben, nagyjából júliusra engedett ki benne a görcs, és onnantól láttuk, hogy visszatér az a vidám, cserfes kislány, aki az iskola előtt volt. Próbáltuk mondani neki, hogy nem olyan fontos, hogy mindenből ötöst kapjon, és hogy mi szeretjük akkor is, ha rossz jegyet hoz haza, nem lesz semmi baj. De ezeket mintha meg sem hallotta volna.

Aztán negyedik osztály végén egyszer csak tényleg elkezdtek jönni a rossz jegyek.

Mintha Zita teljesen átfordult volna korábbi iskolás énje ellenkezőjére. Nem érdekelte semmi, sem a suli, sem más. Délutánonként csak ült a könyvei felett, de sokszor kiderült, hogy a háziját sem írta meg.

Szociális munkásként dolgozom, és pont ekkortájt volt egy kiégés elleni képzésünk. Amikor hallgattam az előadót, hogy mik a kiégés tünetei, hirtelen rájöttem, hogy a tízéves kislányom pont ezeket hozza. Teljesen kikészültem. Alig tudtam visszafogni magamat, hogy ne törjön elő belőlem a sírás. Hogy lehet ez? Tízéves a gyerekem, és már kiégett?!”

Idáig az édesanya szavai.

Ez volt az a pont, amikor a szülők segítséget kértek

Az anya egyik kollégája iskolai szociális munkásként dolgozott tavaly szeptembertől abban az általános iskolában, ahova Zita járt. Megkereste az osztályfőnököt, és megkérdezte tőle, mit gondol Zitáról, észrevett-e bármi változást a magatartásában. Az osztályfőnök megerősítette, hogy Zita az utóbbi időben szinte sehogy sem motiválható az órákon. Nem rosszalkodik, nincs vele semmi baj, de csendben üli végig az órák többségét, alig szólal meg, és a jegyei is romlottak. Az osztálytársakkal alig beszélget, nincsenek barátai. S mivel már nem jó tanuló, a tanítónő elültette őt az első sorokból (ahol a legjobbak ülnek), ez „láthatóan nem esett jól a gyereknek”.

A szociális munkás ezután a gyereket kereste meg. Beszélgetett vele, hogy hogyan érzi magát. Zita először nem mondott semmit, de a második találkozón megnyílt, és mesélni kezdett arról, hogyan érzi magát az iskolában. Ekkor az iskolai szociális munkás megbeszélte a kislánnyal, hogy a következő beszélgetésre az iskolapszichológus is beül.

A két segítő szakember beszélt a szülőkkel, és elmondták nekik, hogy Zitának szüksége van támogatásra és megerősítésre, mert nagyon szorong az iskola miatt, és a kedvetlensége mögött komoly stressz, valamint motivációvesztés van, amivel foglalkozni kell.

A továbbiakban a pszichológus már egyedül dolgozott a kislánnyal, aki szépen haladt abban a folyamatban, hogy megfogalmazza az érzéseit, és azt, hogy mitől nem érzi jól magát a bőrében. De egyre egyértelműbb volt az is, hogy az az iskola és az az osztály, amelybe jár, nem hat rá pozitívan.

A szülők, a pszichológus és az iskolai szociális munkás végül közösen arra a döntésre jutottak, hogy Zitának az lenne a legjobb, ha iskolát váltana. Ennek fő oka az volt, hogy az iskolai szociális munkás beszélgetést kezdeményezett a tanítónő módszerei kapcsán, amikor is visszajelzést próbált adni neki arról, hogy a gyerekekre hogyan hat az, amikor megkülönbözteti őket, és hogy hat-hét éveseknél milyen pozitív motivációs technikák alkalmazhatók, amelyek nem okoznak stresszt. A tanítónő azonban ezt maximálisan elutasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak Zita túlérzékenységéről van szó.

A szülők végül átíratták a lányukat egy másik iskolába, ahova  reggelente hosszabb utat kell ugyan megtenniük autóval, de a gyerek a kezdeti bizonytalanságok után nagyon jól reagált az új környezetre.

Bár még mindig nagyon „megfelelős”, de az új tanító erre nem ráerősít, hanem próbálja oldani, ahogy arra is igyekszik odafigyelni, hogy a gyerekek sokféle képességüket megmutathassák, és ne a tanulási eredmény legyen az egyetlen pozitív visszajelzés számukra. Zitának sok barátja van az osztályban, és a szülők is megnyugodtak.

Pontosabban csak megnyugodtak volna, de a történetnek itt még nem volt vége

Zita szülei ugyanis úgy érezték, hogy az előző tanítónő módszereivel kapcsolatban szeretnének jelzéssel élni. Mind a ketten bementek az utolsó szülői értekezletre, és elmondták az osztály előtt, hogy miért íratták át Zitát másik iskolába. A tanítónő teljesen ledöbbent, azonban az még meglepőbb volt, hogy (ahogyan az anya meséli), „…több szülő is felállt, és elmondták, hogy az ő gyerekük is szétstresszeli magát az iskola miatt, de eddig azt hitték, ez csak velük fordul elő. Szinte hallani lehetett, ahogy leesett a tantusz több szülőnek is, hogy mi történik az osztályban. A dolog rossz része volt, hogy a tanítónő teljesen magába zuhant. Ő tényleg azt hitte, hogy amit csinál, jó. De aztán ott volt nyolc-kilenc család, ahol a szülők mondták, hogy az ő gyerekük is rosszul van ettől. Talán nem annyira, mint Zita, de az ő gyerekeik is ki vannak égve, vagy depresszió tüneteit mutatják.”

A szülői értekezlet után a tanítónő az igazgatóhoz fordult, és elmondta neki, mi történt.

Az igazgató ezt követően két hétig szinte minden órára beült, és nézte a tanítást, majd közösen javaslatot dolgoztak ki, mit és hogyan lehetne változtatni.

A szülőket levélben tájékoztatták arról, hogy a tanítónő kap egy „mentor tanárt”, és hogy változások lesznek az osztályban használt értékelési rendszerben is.

Mit tanulhatunk ebből?

Nagyon fontos tanulsága ennek a történetnek, hogy a pedagógusoknak is szükségük van rendszeres visszajelzésekre, építő kritikára, és noha szülőként elsősorban a saját gyerekünkért vagyunk felelősek, fontos, hogy tegyünk a közösségért is, aminek a gyerekünk a része (vagy – mint ebben az esetben – része volt).

Sok ponton bukhatott volna ez a történet, és a valóságban sajnos sokszor bukik is; ha a szülők nem veszik észre, hogy a gyerekükkel gond van, ha nincs iskolapszichológus, ha az iskolai szociális munkásnak nincs ideje (hiszen ezer gyerek tartozik hozzá), ha a tanítónő nem hallja meg végül a kritikát, és persze akkor is, ha az iskolaigazgató inkább a mundér becsületét védi, és visszapattintja a szülők jelzését azzal, hogy ők „nem értenek a tanításhoz”.

Sajnos jelenleg ezekből az ügyekből van több, viszont ezért is fontos, hogy lássunk jó gyakorlatokat is, és példát arra, hogy hogyan lehet az ilyen eseteket jól kezelni.

Egy iskolaváltás mindig nehéz, de ha azt látjuk, hogy a gyerekünk sérül az adott közösségben, ha az iskola, az osztály légköre hat rá rosszul, ha „fényévekre van” a saját szükséglete attól, ami az iskola elvárása, akkor érdemes ezt a nehéz döntést meghozni.

A gyerekek, ahogy Zita is, nagyon gyorsan képesek „regenerálódni”, és főleg kisgyermekkorban az osztályfőnök, a tanító személye és tanítási elvei meghatározók a gyerek jólléte tekintetében. Nyilván nagyon sok szempontot kell mérlegelni, de (ahogy a gyermekjogi egyezmény is mondja) a gyerekeket érintő ügyekben az ő legjobb érdeküknek kell elsődlegesen érvényesülnie.

Dr. Gyurkó Szilvia

forrás: wmn.hu

Tartalom kategória: