Nagyon súlyos, 250 halálos áldozattal járó, öngyilkos merénylőkkel végrehajtott terrortámadás történt április 21-én Srí Lankán; két öngyilkos merénylő a főváros egyik leggazdagabb családjából származik. Hogy történhet meg ez? Mi vesz rá egy jómódú fiatalt, hogy radikalizálódjon és akár a saját életét is kioltsa egy terrortámadásban – sok száz másik ember életével együtt?
A támadás sokkolta a helyieket és az egész világot. Mivel a hatóságoknak voltak információik arról, hogy kik készülnek ilyen cselekményre, elég hamar közzétették, kik vettek részt ebben a szörnyű akcióban. Ez újabb sokkot okozott a Srí Lanka-i társadalomban. A támadók jó része ugyanis jómódú családban nőtt fel, külföldön is tanult. Mi több, két öngyilkos merénylő a főváros egyik leggazdagabb családjából származik. Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember néz a borzalmas hírek mögé.
Ugyanez a kérdés felvetődött korábban, más támadások esetén is, amikor az elkövetőkről kiderült, hogy jó iskolákban tanultak, egyetemi diplomájuk is volt, és a családjaik, ha nem is voltak gazdagok, de a közösség megbecsült, jómódú tagjának számítottak.
Úgy tűnik, azt szinte természetesnek vesszük, ha egy szegény család gyereke csatlakozik egy szélsőséges ideológiához. Azt hisszük, a jómód vagy ha a család taníttatni tudja a gyereket, egyfajta immunitást is ad a radikalizálódással szemben.
Azt hisszük, hogy a nyomor és a társadalmi kirekesztettség miatti kilátástalanság tehet csak valakit fogékonnyá olyan tanításokra, amiknek a vége egy másik embercsoport iránt táplált olthatatlan gyűlölet, és az erőszak vágya.
Súlyos tévedés
A XXI. század talán legtöbbet vizsgált és kutatott terrortámadásában, a szeptember 11-i merényletben részt vevő 25 terrorista kétharmada egyetemre járt, többüknek doktori fokozata is volt. A 2005-ös londoni merényletek hátterében jól szituált családokból érkező orvosi egyetemisták álltak. Nem egyedi, hogy az „elit tagjaiból” válik valaki egy ordas eszme szolgálójává.
Igazából a második világháború rémtetteinek vizsgálata óta egyértelmű, hogy a magas iskolákat végzett, tanult, a külvilág számára teljesen normális életet élő, középosztálybeli vagy jómódú családok gyermekei is fogékonyak lehetnek szélsőséges ideológiákra. Csak míg a szegénységet, a kirekesztettséget, a kilátástalanságot természetes módon tudjuk kötni ahhoz, ha valaki elhiszi, hogy mindennek hátterében egy társadalmi csoport, vallás vagy etnikai közösség áll, addig azt hisszük, hogy a pénz és az iskolázottság miatti jobb életesélyek egyfajta „védőfaktorok”.
De miért is tévedés ez? Azért, mert nagyon jó esély van arra, hogy a radikalizálódás hátterében sok esetben valami egészen más áll.
A tehetséges gyermek drámája
Élt egy Alice Miller nevű pszichológus, aki 1978-ban publikált egy egészen fantasztikus könyvet, amelynek címe: A tehetséges gyermek drámája. Ebben a könyvben (többek között) Hitler gyermekkorát is elemzi, és a saját munkája során szerzett tapasztalataival összevetve azt állítja, hogy
a fiatal felnőttként vagy felnőttként megélt nacionalizmus, a fasizmus és az idegengyűlölet igazából nem más, mint egyfajta menekülés a gyermekkorban átélt szülői bántalmazás, érzelmi elhanyagolás vagy megvetés elől.
Miller úgy gondolja, hogy a gyerekként átélt megalázottság és kiszolgáltatottság fordul át ilyen esetekben „programszerű embermegvetésbe”. Azok fogékonyak az olyan manipulációkra, amelyek másokat lealacsonyítanak vagy arra tanítanak, hogy másokat gyűlölni kell, akiket gyerekként nem tudtak úgy szeretni a szüleik, ahogy nekik arra szükségük lett volna. Akiket súlyosan bántalmaztak fizikailag, érzelmileg, vagy más módon kihasználták őket gyerekkorukban. Azonban ezt az élményt elnyomják, elfojtják, és maguk sincsenek tisztában azzal, hogy valójában mi történt velük.
Miller szerint amikor a szülők erőszakosan, megalázó módon vagy manipulatívan nevelik a gyereküket, az mindig sérülést okoz, és kiváltja a megtorlás iránti vágyat. Ezt azonban el kell fojtani gyerekként, nem lehet megélni.
Az elfojtás ösztön
Sokan még azt az élményt is elfojtják, hogy valójában mit éltek át, és kreálnak egy boldog és szép gyerekkort. Amiben a szülőnek mindig „oka volt arra”, hogy úgy viselkedjen, ahogy.
Ez az elfojtás ösztönöz arra sok embert, hogy „hazafiasságnak” nevezze, amikor mások házát felgyújtja vagy húsvétvasárnap kioltja egy templomi közösség tagjainak életét.
A gyermekkori bántalmazások áldozatai között vannak, akik magukat kínozzák, és vannak, akik mások iránt táplálnak gyűlöletet. Így tudják elérni, hogy ne érezzék a megkínzott gyerek kétségbeesését.
A gyerekkorban megélt fájdalmat azonban nem lehet sikeresen bedobozolni és kulcsra zárni. Gondolhatjuk azt, hogy meg lehet tanulni a fájdalmat „nem érezni”, azonban ez folyamatos meneküléshez vezet. Párkapcsolatokba, alkoholba, más függőségekbe, vagy éppen a teljesítménybe (ezért is adta ezt a címet Miller a könyvnek).
A tehetséges gyermek drámája viszonylag rövidke kis írás – mindenkinek ajánlom olvasásra, akit érdekel, mit okozhat a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás. És hogy miért fontos, hogy tudatossá tegyük magunkban, mi történt, és egy terápia vagy más folyamat keretében olyan élmény legyen belőle, amivel együtt lehet élni. Ha már meg nem történtté nem tehetjük.
Amikor jómódú és tanult terroristákról olvasunk vagy amikor azt érezzük, hogy egy ismerősünk teljes azonosulással fröcsögve tudja szidni az éppen aktuális ellenséget. A muszlimokat, a cigányokat, a migránsokat –, jusson eszünkbe Alice Miller gondolata a traumatikus gyermekkor hatásairól.
És mindarról a sötétségről, amit ezek okozhatnak bennünk, másokban, akár az egész társadalomban.
Amit a felnőttek gyermekük lelkével művelnek, teljesen az ő ügyük, úgy kezelik a gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy, ahogy egy totalitárius állam bánik a polgáraival. Ám egy felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgáltatott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik semmibe veszik jogait. Mindaddig, amíg nem válunk érzékennyé a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgyakorlásra senki nem figyel fel. Senki nem fogja komolyan venni, és általában bagatellizálják, hiszen »ezek csak gyerekek«. Ám ezekből a gyerekekből húsz év múlva felnőttek lesznek, akik mindent visszafizetnek majd saját gyerekeiknek – írja Alice Miller.
És visszafizettethetik egy egész társadalommal – tehetjük hozzá mi is.
Nagyon sokféle oka lehet annak, ha valaki egy ordas eszmét szolgál. Nincs egyetlen, kizárólagos, mindent felülíró ok – inkább sok apróbb-nagyobb esemény összessége.
Érdemes ezek sorába felvenni a gyermekkori bántalmazásokat is, ezért ha azt olvassuk, hogy egy fiatal erőszakot követett el, ne azt kérdezzük meg, jómódú családból származik-e, hanem azt, hogyan nevelték őt a szülei.
Dr. Gyurkó Szilvia
Kiemelt képünk illusztráció
forrás: wmn.hu