Abban mindannyian egyetértünk, hogy a gyerekek különleges védelemre szorulnak. Az őket védő jogszabályok azért vannak, hogy azokat kivétel nélkül mindenki, mérlegelés nélkül betartsa. Abban már nem mindannyian értünk egyet, hogy pontosan mi az, amitől a gyerekeket meg kell védeni, és melyek a gyerekvédelem legsúlyosabb problémái.

Az elmúlt héten reflektorfénybe kerültek ezek a legsúlyosabb problémák, azok az óriási lyukak, amelyek a gyerekvédelem egész rendszerén tátonganak. Arról, hogy hogy milyen súlyos, régóta fennálló rendszerszintű problémák, emberi mulasztások és  bűnök teszik sok esetben egy életre traumatizálttá a szakellátásban élő gyerekeket, már nagyon sokat (bár soha nem eleget) lehetett olvasni és hallani a sajtóban.

A szexuális erőszak áldozatává vált gyerekekkel az esetek több mint 90 százalékában olyan személy él vissza, akivel a gyerek bizalmi viszonyban áll. Az állami gondoskodásban élő gyerekek esetében gyakran felmerül, hogy „másodrendű” állampolgárként kezeli őket a rendszer. Hátrányt szenvednek az oktatásban, a tehetséggondozásban, az életkezdési lehetőségekben – és általában ezek a problémák „láthatatlanok” a társadalom többi tagja számára. 

Részlet a 2017. évi Gyermekjogi Jelentésből

Nem a gyermekvédelem a bántalmazó, hanem az a rendszer, amely ezt fenntartja. Fontos ezt kimondani, a gyerekvédelemben élő gyerekek és a velük dolgozó legtöbb szakember védelmében. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy a gyerekek bántalmazása megtörténik. Sokkal többször, mint ahány esetről olvasunk, vagy hallunk.

A rendszer úgy bántalmaz, hogy nem teremti meg a normális működés alapfeltételeit, nem fizeti meg a gyerekekkel dolgozó munkaerőt, nem hallgat a szakemberekre, nem ad  társadalmi megbecsülést a dolgozóknak, nem biztosít rendszeres szakmai támogatást, nem ad elég pénzt a gyerekek alapvető szükségleteinek kielégítésére. Bántalmaz azzal is, hogy jogszabályi előírásként  igen, de a gyakorlatban nem szorgalmazza a bántalmazás eseteinek kivizsgálását, nem foglalkozik a prevencióval, se a gyerekek jogtudatosságának növelésével, a gyerekek bevonásával. Ezenfelül még mindig nem tudja, nem alkalmazza azt az alapvetést, hogy gyerekek bántalmazása esetén nem az a kérdés, hogy hiszünk-e a gyereknek, vagy sem, hanem az, hogy komolyan vesszük amit mond, és kivizsgáljuk az általa elmondottakat. Annak ellenére, hogy a gyerekeket jogszabályi szinten az a különleges védelem illetné, amelyre a közéleti hírekben is igyekeznek rendszeresen hivatkozni, mégis a gyerekvédelem és az oktatás az a két terület, ahol olyan emberek, akik gyerekeket bántanak, szabadon és gyorsan váltogathatják az intézményt, ahol dolgoznak. Mert az esetek többségében nem indul eljárás ellenük, mert nincs nyoma a bántalmazásnak, csak közös megegyezés és hallgatás van. Könnyebb az intézménynek, könnyebb a dolgozónak,  miközben végtelenül veszélyes és káros a gyerekeknek.

Egy-egy nagy nyilvánosságra kerülő ügy kapcsán általában a gyermekvédelmi rendszer legutolsó láncszemét (védőnőt, családsegítőt, szociális munkást) vonják felelősségre, és rúgják ki. Ritkán történik meg az eset rendszerszintű vizsgálata, a következtetések levonása, és az ebből leszűrt prevenciós elemek beépítése a működésbe. Ahogyan most a rendszer legfelső láncszemének kilépése sem oldja meg az eredeti problémát. Egyetlen kérdést válaszol csak meg: hogy a nagy nyilvánosság előtt relativizálni a gyerekekkel szembeni erőszakot, a szexuális bántalmazás bűncselekményét, pozícióvesztéssel jár. A szomorú tanulság, hogy csak a nagy nyilvánosság elérése hoz bármiféle változást. De mi fog változni a gyerekvédelemben?