Blog

Hogyan lesz egy egyetemi feladatból valódi társadalmi ügyet megszólító kampányfilm? Mi kell ahhoz, hogy egy történet ne sokkoljon, mégis mélyen hasson? Ebben az interjúban a Hintalovon Alapítvány számára készült film rendezője Szirmai János mesél az alkotási folyamatról: a véletlen találkozásokról, a tudatos döntésekről, a gyerekszereplőkkel való közös munkáról, és arról, mi történik, amikor egy stáb nemcsak dolgozik, hanem hisz is abban, amit létrehoz.

– Kezdjük az elején: hogyan jött az ötlet, hogy kampányfilmet készítsetek a Hintalovon Alapítványnak? Mi volt a kiindulópont?

Az egész egy váratlan telefonhívással indult. Pokorni Ábel, operatőr, aki akkor épp mesterképzésen tanult keresett meg, hogy egy egyetemi feladathoz rendezőt keres. Nem ismertük egymást közelről, de tudtunk egymásról. Azt mondta: találjuk ki együtt, van rá három hét. A technikai háttér adott volt: egy komplett stáb, felszerelés és egy konkrét helyszín. A Metropolitan Egyetem csapata és a Lloyd stúdió. 

Nagyon hamar eldőlt, hogy nem egy újabb „képzeletbeli” reklámot szeretnénk, mondjuk egy nagy márkának, hanem olyat, amely valóban nyilvánosság elé kerülhet, és aminek valódi tétje van. Olyan ügyet kerestünk, amihez kapcsolódni tudunk, és amihez van mondanivalónk. Így került képbe a Hintalovon Alapítvány.

– A munka melyik szakaszában járva kerestétek meg az alapítványt?

Először magunknak akartuk kitalálni, mit is szeretnénk mondani. Volt egy koncepciónk, moodboardunk, prezentációnk, és csak akkor kerestük meg őket, amikor már volt egy kész gondolat. Közben persze képbe kerültünk, hogy mit jelentenek pontosan a gyerekjogok, hogyan működik az alapítvány. Ez nekünk sem volt magától értetődő tudás.

– Mi volt az a kreatív döntési pont, ami igazán meghatározta a filmet?

Elég hamar két irány rajzolódott ki. Az egyik: megmutatni egy nagyon nehéz, nyomasztó helyzetet, és azt mondani, hogy „ha támogatod az alapítványt, ez nem így lesz”. A másik: egy pozitív, élhető világot megmutatni, egy olyat, ami nem tökéletes, de mégis működik. Mi ezt az utóbbit választottuk. Nem akartunk sokkolni vagy bűntudatot kelteni. Inkább egy olyan történetet szerettünk volna, ami szép, de nem hamis; megható, de nem patetikus. Ez sokkal nehezebb feladat volt. Inspirációként például olyan reklámokat is néztünk, ahol hétköznapi emberek hétköznapi helyzetekben jelennek meg, és a történetükön keresztül mondanak valamit a világról. Bevallom, többek között a Volvo egyes reklámfilmjei is inspiráltak bennünket.

– A szereplőket hogyan találtátok meg?

A kisfiú, teljesen véletlenül került a képbe. Ismerősökön keresztül jutottunk el hozzá, és csak később derült ki, hogy az anyukája egyébként a Hintalovon egykori követe. Az apuka szerepe azonban sokkal nehezebb volt. Felhívtam körülbelül harminc embert, le is egyeztettem párat, végül vasárnap este visszahívott Bánki Gergő – akire a legelejétől fogva gondoltam, csak nem tudtam elérni – hogy ráér kedden, amikor forgatnánk. Ő egyrészt nyitott az ilyen ügyekre, másrészt pontosan tudja, hogy az arca jelentéssel bír, és ezt tudatosan használja is jó ügyek támogatására.

– Mennyire volt tudatos, hogy gyerekkel dolgoztok? Mire kellett figyelni?

Alapvetően minden a bizalmon múlt. A szülőkkel részletesen átbeszéltük a koncepciót, aláírtunk minden szükséges nyilatkozatot, de ennél fontosabb volt, hogy értsék: nem egy sokkoló vagy kizsákmányoló tartalmat készítünk. A kisfiú egyébként már tapasztalt volt, szerepelt korábban is forgatáson, így pontosan tudta, mi történik körülötte. A forgatáson pedig próbáltuk a lehető legtermészetesebben kezelni a helyzeteket. Nem egy feszült, szabályokkal teli közeg volt: inkább egy közös alkotás, ahol mindenki jelen van, beszélget, játszik. És mindenki tudja, hogy egy jó ügy mellett áll ki a forgatás minden percében.

– Milyen volt maga a forgatás hangulata?

Nagyon családias. Két nap alatt forgattunk, két hét kihagyással. A technikai csapat rendkívül profi volt, így nekem rendezőként szinte csak a színészekkel kellett foglalkoznom. A gyerekek- mert időközben megérkezett Gergő gyermeke is – közben játszottak, fociztak, zongoráztak. Nem volt olyan pillanat, hogy „most várunk és unatkozunk”. Mindig történt valami. A filmben látható papírsárkányozás is valódi játék, és valódi küzdés volt, -mert persze nem akart repülni- amit aztán képre vettünk. Az egésznek tényleg volt egy nagyon erős közösségi élménye: mindenki ingyen dolgozott, és mindenki hitt abban, hogy ennek van értelme.

– Rendezőként mit tanultál abból, hogy gyerekkel dolgozol?

Talán azt, hogy itt nem a kontroll a kulcs. Egy felnőtt színésszel lehet „precízen” dolgozni, egy gyereknél viszont sokkal inkább az a kérdés, hogy van-e kedve részt venni abban, amit csináltok. Ha van, akkor van esély rá, hogy működni fog. Ha nincs, akkor nincs az az eszköz, amivel ezt igazán jól lehetne erőltetni. Számomra az egyetlen működő út az volt, hogy partnerként kezeltem őt. Elmagyaráztam, mit csinálunk, és hagytam, hogy ő is hozzátegyen. 

Nekem csodálatos élmény volt, és szeretném elmondani, hogy hálás vagyok minden stábtagnak, aki idejét szentelte a filmre, külön kiemelném a film vágóját, Thornton Sebastian-t, akivel sokat dolgoztunk még a forgatás után az anyagon.

Fotó: Madas Bence

A videó létrejöttében pro bono segítséget nyújtottak:

• Szereplők: Alfonz és Bánki Gergely
• Rendező – Szirmai János
• Operatőr – Pokorni Ábel
• Látványtervező – Borsay Ágota
• Felvételvezető – Szmejkál Zsombor
• Focus Puller – Besenyi Dávid, Krakkai Dániel
• Segédoperatőr – Megyeri Dániel, Szőnyi Máté
• Key Grip – Ganzer Balázs
• Fővillágositó – Tóth Botond
• Bestboy – Szőnyi Máté
• Világosító – Neuliszt Áron, Szántó Olivér, Kopacz Bea, Gőz Márton, Krakkai Dániel
• Vágó: Thornton Sebastian
• Colorist: Skublics Gergely
• Hangutómunka: Vincze Bence Bálint