Esettanulmányban jellemzően a saját gyermekjogi tanácsadásunkban megjelenő ügyeket, ügytípusokat szoktuk megírni vagy azért, mert ismétlődő helyzetekről van szó és azt gondoljuk, hogy meglátásaink sokaknak segítségére lehetnek; vagy pedig azért, mert annyira egyedi ügyről van szó, hogy önmagában a helyzet és a kérdésfelvetés is izgalmas. Az alábbi esettanulmány némiképp kivétel a fenti gyakorlathoz képest, mivel nem mi nyújtottunk közvetlenül segítséget az ügyben, viszont nyomon követtük az eseményeket. Laikus támogatók és egy pro bono jogi képviselő járt el a jogi eljárásokban, és miközben az ügy zajlott, több hasonló megkeresés is érkezett hozzánk, amiket minden esetben továbbítottunk a már aktív szerepet vállaló jogász felé, miközben érzékeltük, hogy rendszerszintű nehézségről van szó. Annak érdekében, hogy jobb rálátásunk legyen a témára, 2025 januárjában szerveztünk egy szakmai konzultációt kompetens állami szereplőkkel, így jelen esettanulmányban ennek a beszélgetésnek a tanulságait is megosztjuk.
Az eset: “Egy gyereket már egészen korán, nem sokkal a születése után kiemelnek a vér szerinti családjából és nevelőszülőknél helyezik el. Bár a hazagondozás esélytelennek látszik, azért megpróbálják. A gyerek másfél éves korától azonban már nincs semmilyen kapcsolattartás a szülőkkel. Más nevelt gyerekek is vannak a nevelőszülői családban, ahol minden szakértői vélemény szerint jól gondoskodnak a rájuk bízott gyerekekről.
A gyereket 3 éves korában nyilvánítják örökbefogadhatóvá. Közel egy évig nem történik semmi, majd kb. egy évvel később pszichológiai vizsgálaton azt állapítják meg, hogy a gyereknek erős a kötődése a nevelőszülőkkel. A pszichológus azt javasolja, hogy a nevelőszülők fogadják örökbe, ha nem, akkor hosszú felkészítés legyen az örökbefogadás előtt. A nevelőszülők nem sokkal később beadják az örökbefogadási kérelmüket. Az örökbefogadás során eljáró gyermekvédelmi szerv megállapítja, hogy nem ők a legalkalmasabbak, az országos listán vannak, akik alkalmasabbak lehetnek. Néhány hónappal később kapnak egy levelet, hogy nem ők a kiválasztottak, azonban indokolást nem kapnak. Időközben két pár visszamondja az örökbefogadást a gyerek kapcsán, arra hivatkozással, hogy túl szoros a kötődés a nevelőszülőkkel. Még ugyanabban a hónapban a gyerek gyámja elindítja az azonnali áthelyezési eljárást, és néhány héttel később meg is születik a határozat, amit késedelem nélkül végre kell hajtani. A gyereket egy másik megyében, nevelőszülőknél helyezik el, majd később örökbe is adják.”
A nevelőszülők ebbéli tevékenységüket folytatni tervezték az örökbefogadás kimenetelétől függetlenül. A nevelőszülők megpróbálták hatósági eljárásokkal, egyeztetésekkel, mediáció kezdeményezésével megakadályozni, hogy a gyereket elhelyezzék tőlük, mert az volt a meggyőződésük, hogy a gyereknek az az érdeke, hogy a bárki által való örökbefogadásig (még akkor is, ha végül nem ők lesznek az örökbefogadók) ott maradjon náluk, ahol kiskora óra nevelkedik, és ahol jól gondoskodnak róla. Mivel ez nem sikerült, azt érezték, hogy a gyermekvédelmi rendszer “megbünteti” őket azért, mert nevelőszülőként örökbe akarták fogadni a rájuk bízott, náluk nevelkedő gyereket. Ez elsőre furcsa érv lehet, de azok számára, akik követik a gyermekvédelemmel kapcsolatos híreket, ismert lehet az a tény, hogy Magyarországon sokkal kevesebb nevelőszülő működik, mint ahányra szükség lenne, és hogy azok az örökbefogadók vannak a legnehezebb helyzetben, akik kisbabát szeretnének magukhoz venni. Egy olyan nevelőszülő örökbefogadási kérelme kapcsán tehát, akihez a születése után nem sokkal helyezték azt a gyereket, akit örökbe akarnak fogadni, nagyon sok rendszerszintű kérdés felmerülhet: Nem burkolt örökbefogadási szándék volt-e a nevelőszülői jelentkezés mögött? (Ami etikai, szakmai és emberi szempontból is problémás.) Milyen üzenetet küld a gyermekvédelem azzal, ha nevelőszülők örökbefogadási kérelmét támogatja? (Nem lesz-e ez egy ki nem mondott “megoldás” az örökbefogadni szándékozó szülőknek.) Hogyan tudja kezelni a gyermekvédelmi rendszer azt a helyzetet, ha az amúgy is kevés nevelőszülőből még kevesebb lesz?
Ezekről a kérdésekről nyíltan nagyon keveset lehet beszélni, miközben más, hasonló (akár a médianyilvánosság előtt is ismertté vált) ügyek kapcsán is úgy lehet érezni, hogy a nevelőszülők általi örökbefogadás egy igen kényes téma – sok tekintetben pont ezek miatt a kimondatlan kérdések miatt. Illetve amiatt, hogy ezekben az ügyekben a gyerek egyéni sorsának rendezése körüli súlyos dilemmák (Mi a jó a gyereknek? Mi az érdeke?) és a gyermekvédelmi rendszer működési nehézségei keverednek össze.
Ebben az ügyben a nevelőszülők úgy élhették meg, hogy ők csak jót akartak a gyereknek, amiben a gyermekvédelmi rendszer nem csak hogy nem támogatta őket, de elkezdett olyan döntéseket hozni, amelyek nagyon radikálisak (gyorsan, hirtelen meghozottak és végrehajtottak), valamint a gyereknek hátrányosak, potenciálisan traumatizálóak (elszakítás azoktól, akikhez kötődik).
Ennek az esetnek az emberi oldalát nem lehet (és nem is szabad) figyelmen kívül hagyni. Ha a nevelőszülőket nézzük, az egyik legnehezebb feladata a gyermekvédelmi rendszerben a nevelőszülőknek van, akik úgy kell, hogy a saját családjukba fogadva, feltétel nélküli szeretettel és figyelemmel vegyék körbe és gondozzák, neveljék a rájuk bízott gyerekeket, hogy tudják, ők legtöbbször “csak egy ideiglenes” állomás a gyerek életében. Ha a gyereket nézzük, nem kérdés, hogy kihat rá a nevelőszülő lelki állapota, az a krízishelyzet amibe kerültek, és természetesen az is, hogy (ismételten) el kell válnia azoktól, akikhez szeretettel kapcsolódik, kötődik. Miközben azt is fontos tisztán látni, hogy nem törvényszerű, hogy a nevelőszülő a legalkalmasabb a nevelt gyerek örökbefogadására – ennek megítélése mindig összetett, szakmai alapú, átgondolt vizsgálat eredménye kell, hogy legyen.
A nevelőszülői örökbefogadás kérdéséről kizárólag – a jogszabályokban előírtak szerint – gyermekjogi érveknek megfelelően (a gyermek legfőbb érdekének vizsgálatával, elemzésével és figyelembe vételével), gyermekközpontú módon, a szakmai szabályai alapján (örökbefogadási módszertan) lehet hitelesen, megalapozottan dönteni.
A gyermekvédelmi rendszerben sokszor előfordul, hogy adott esetben fájdalmas, vagy átmeneti krízissel járó döntést kell meghozni, ami azonban a gyerek legfőbb érdekét szolgálja, tehát maga a döntés indokolt és jó. Itt is fontos hangsúlyozni, hogy nem lehet az érv, hogy “majd jó lesz” a gyereknek – a jelenben, a gyerek számára fontos “itt és mostban” kell jó döntést hozni, ami hosszú távon is érvényes marad. Ha tehát egy egyébként indokolt gyermekvédelmi döntés érzelmileg megterhelő a gyereknek, akkor mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a krízishelyzet átmeneti legyen, és ne traumatizálja a gyereket (és a családban élő többi gyereket sem). Ehhez természetesen szükség van a gyerekért felelős felnőttek együttműködésére, jó kommunikációjára, és a gyerek legjobb érdeke iránti elkötelezettségére. Ez nem megy megfelelő információmegosztás, a szakmai érvek transzparens képviselete, nyílt kommunikáció, a gyerek helyzetéhez igazodó előkészítés, időben és szakmailag megalapozott döntéshozatal és végrehajtás nélkül. Ebben az esettanulmányban bemutatott esetben ezeknek a szükségszerű, az eljárást trauma-érzékennyé tevő feltételeknek a jó része nem teljesült, vagy csak részben valósult meg. Ilyen módon gyakorlatilag kódolva volt az eljárásban, hogy az a gyerek legfőbb érdekének sérelmével járjon.
Nem kérdés, hogy a családból való kiemelés akkor is traumatizáló, ha a gyerek olyan kicsi, hogy “nem emlékezhet” a vér szerinti szüleire, tehát ha csak lehet, el kell kerülni ezt a helyzetet, és azt is, hogy egy ilyen élményt átélt gyereket ismételten kitegyenek annak, hogy el kell szakadnia az őt nevelő felnőttektől, akikhez kötődik. Az sem vitatható, hogy a gyerekkel kapcsolatos döntés során az ő legfőbb érdekét kell elsődlegesen figyelembe venni (Gyermekjogi Egyezmény 3. cikkely). A gyermekvédelmi törvény azt is egyértelművé teszi, hogy minden gyereknek joga van ahhoz, hogy családban nőjön fel, és hogy az állami gondoskodásban élő gyerekek helyzetét, sorsát a tartós rendezés igényével határozzák meg a gyermekvédelmi szakemberek. Ha tehát van esély arra, hogy egy gyerek nevelőszülőktől örökbefogadó családhoz kerüljön, akkor egy ilyen döntés gyermekjogi érvekkel alátámasztott lehet.
Nem lehet kérdés, hogy az ilyen és ehhez hasonló ügyekben az eljáró hatóságoknak a gyerek legjobb érdekét szem előtt tartó olyan döntést kell hozniuk, amiben a legalacsonyabb a gyerek (érzelmi, lelki) sérülésének vagy ismételt traumtizálódásának kockázata és legmagasabb annak esélye, hogy élethelyzetét tartósan sikerül rendezni.
Mindezek mellett a gyermekjogi érvek mellett az örökbefogadással kapcsolatos szakmai szempontokat értékelni kell. Ehhez a részhez a 2025-ben tartott szakmai konzultáción elhangzottak mellett a 2022-ben megjelent, Az örökbefogadás módszertana c. kiadvány vonatkozó fejezeteit vesszük alapul. Először is azt érdemes tisztázni, hogy bár évről-évre csökken a nevelőszülői örökbefogadások száma, de továbbra is vannak ilyen esetek. 2024-ben 34 ilyen örökbefogadási kérelmet hagytak jóvá. Ahhoz, hogy egy nevelőszülő örökbefogadás iránti kérelme sikeres legyen, egy olyan összetett vizsgálnak kell megtörténnie, amiben a nevelőszülői család helyzetét, a gyerekkel való kapcsolat minőségét, a nevelőszülő által nyújtott ellátást is értékelik, ami mellett természetesen számít az is, hogy mennyi ideje nevelkedik a gyerek a nevelőszülőknél. A gyerek véleményét minden esetben ki kell kérni, és az is szempont, hogy van-e olyan örökbefogadni szándékozó a rendszerben, aki megfelelőbb a gyerek számára, mint a nevelőszülő.
A nevelőszülői örökbefogadás szakmai oldalról egy elképesztően bonyolult és összetett kérdés, amiben egyaránt figyelembe kell venni a nevelőszülőnél elhelyezett többi nevelt gyermek érdekét (rájuk hogyan hat, hogy egyiküket örökbe fogadják vagy kiemelik a családból), de akár azt is, hogy a nevelőszülői család belső dinamikáját hogyan alakítja át, hogy vér szerinti, nevelt, örökbefogadott gyerekek együtt élnek.
A döntést minden esetben szakmai indokok alapján, megfelelő érvek mentén kell meghozni, majd pedig támogatást kell nyújtani a gyereknek és nevelőszülőknek is abban, hogy (bármi is a döntés), azzal jól tudjanak lenni. Ehhez elengedhetetlen a nyílt kommunikáció, a gyerek és a nevelőszülő megfelelő tájékoztatása, partnerként kezelése az eljárásban, és annak segítése, hogy az új helyzethez jól tudjanak az érintettek alkalmazkodni (még egy pozitív döntéshez is szükséges a támogatás).
Az nyilvánvalóan nem tekinthető sikeres és jó eljárásnak, amiben a nevelőszülő úgy érzi, hogy “megbüntették”, a gyereknek pedig azt kell megélnie, hogy egy feje felett hozott döntés következtében minden megváltozik körülötte. A gyerekért felelős felnőttek együttműködése nélkül nem biztosítható a trauma-szenzitív döntéshozatal és eljárás, amibe beletartozik az is, hogy a gyerek legfőbb érdekének szem előtt tartásával születnek a döntések és hajtják őket végre (időben is és szakmailag is).
Az esettanulmányban leírt ügyben egy évvel a gyerek gondozási helyének megváltoztatása után a bíróság döntésében azt képviselte, hogy nem azt kell vizsgálni, hogy a gyerek érdekét sértette-e az „eredeti” nevelőszülői családból való kiemelés, hanem azt, hogy az aktuális helyzet a gyerek érdekeit szolgálja-e. Ezzel a megközelítéssel gyakran találkozunk, és gyermekjogi oldalról problematikusnak tartjuk – erről részletes egy másik esettanulmányban írunk majd.
A gyereket időközben örökbefogadták, ami bízunk benne, hogy helyzetének tartós rendezését jelenti, és az örökbefogadó család kellő támogatást és segítséget kap ahhoz, hogy a kora gyermekkorában traumatizált gyerekről jól tudjanak gondoskodni. Sajnálatos információ még az esethez kapcsolódóan, hogy a nevelőszülőket képviselő ügyvéd elmondása alapján a nevelőszülők a gyerekkel a kiemelést követően még telefonon sem tarthatták/tarthatják a kapcsolatot. Ez annak fényében, amit a gyerek legfőbb érdeke, és az azért felelős felnőttek együttműködési kötelezettsége kapcsán fentebb is írtunk, problémás, semmiképpen nem támogatható gyakorlat. További következménye volt az esetnek, hogy a magyarázatok és traumakezelés nélküli helyzetben a nevelőszülők nem tudták túltenni magukat a krízisen, a korábbi családi béke elillant, a nevelőapa gyakorlatilag belebetegedett a gyermekek elvesztésébe, nevelőszülői hivatásukkal felhagytak.
