Gyakori kérdések és válaszok a posztolásról

Amikor arról beszélünk, hogy a mennyire fontos a gyerekek online biztonsága, nem az a célunk, hogy eltüntessük a gyerekeket a képekről, de a megosztás előtt mindenképpen érdemes átgondolni, hogy egy-egy poszt milyen későbbi veszélyeket rejthet magában. Ebben a cikkben összeszedtük az ezzel kapcsolatos leggyakoribb kérdéseket és válaszokat.

A gyereket a kortársai bánthatják bármi miatt: azért, mert nem elég magas, nem elég ügyes, vagy nem menő a táskája… Nem mindegy, hogy a bántás oka nem a szemüvege, hanem egy korábbi szülői poszt vagy egy vicces gyerekkori fotó a Facebookon?   

Ez így van. A gyerekek bármi miatt piszkálhatják egymást. Ezért nem szerencsés „proaktívan” még több felületet adni a bántásoknak, hiszen alapból is nagy ennek a kockázata. A kutatási adatok szerint az általános iskolások 67%-a átél vagy elkövet valamilyen (főleg verbális) bántalmazást. De nemcsak az áldozattá, hanem az elkövetővé válás kockázatát is növeli, ha egy közösségben az online fotók, tartalmak miatti kölcsönös bántalmazások indulnak be. Gyakori mintázat, hogy a gyereket piszkálni kezdik, ő beleáll abba, hogy megvédje magát, és a végén belőle lesz a bully (bántalmazó), aki másokat bánt, piszkál, zaklat. Nem mindegy, hogy szülőként adunk-e újabb felületeket ahhoz, hogy a gyerekünkből áldozat vagy elkövető váljon.

Azért vagyok én az anyja, meg azért van ott az apja, hogy egy olyan védőhálót tartsak a gyereknek, amely mindig megtartja. Ha valaki elkezdi zaklatni egy korábban posztolt fotó vagy történet miatt, akkor majd a szülők megvédik, nem?

Az  erőszak kapcsán mindig azt mondjuk, hogy jobb megelőzni, mint a már megtörtént esetet kezelni. Nagyon fontos a védőháló, de még jobb, ha a gyerek nem is kezd el zuhanni. Az iskolában és a kortárs közösségekben nincs ott a szülő. Sok gyerek annyira szégyelli azt, ami történik vele, hogy sokáig el sem mondja otthon. Amikor pedig kiderül, mi történt vele, már egy komplex problémahalmazt kell kezelni, amiben sokszor nem járatos az iskola se. Nem tudják, hogy hogyan kezeljék az online bántalmazásokat. Így pedig a szülők megélése az, hogy magukra maradnak a problémával. Ha a szülők alatt nincs védőháló, akkor ők is azt élhetik meg, hogy a gyerekkel együtt zuhannak, ha beindul egy „piszkálódás-hadjárat”.

Otthon beszélünk mindenről. Ha a gyereknek valami gondja támad, mert beleszáll valaki egy gyerekkori fotó vagy történet miatt, akkor majd megbeszéljük ezt is, és segítünk neki, hogy jól tudjon reagálni. Hogyan tehetnénk ennél többet?  

Elképesztően fontosak az otthoni beszélgetések, a bizalmi légkör és az, hogy folyamatosan kommunikáljanak a családtagok az online élményekről is. A legfrissebb, 2020 nyarán végzett InternetMost kutatás adatai szerint viszont minden ötödik gyerek azt érzi, hogy a szüleik nem foglalkoznak eléggé az online biztonságukkal. Kevés időt beszélgetnek erről, és az internethasználat idején túl nem nagyon érdekli őket más. Ez viszont nem elég ahhoz, hogy a gyerek megnyíljon, ha baj van. Ráadásul (kis)kamasz gyerekeknél a legjobb szülő–gyerek kapcsolat esetén is vannak titkok, elhallgatások. A bántás pedig, amit egy gyerek megél a kortársai részéről, legtöbbször megszégyenítő és megalázó is. A gyerekek emiatt nagyon nehezen beszélnek erről.

A legtámogatóbb szülők közül is sokan belefutnak abba az élménybe, hogy csak sokára derül ki számukra, hogy valójában milyen bántalmazásban van/volt a gyerekük. Ha pedig egy bántalmazás elhúzódik, akkor a következmények is súlyosabbak lehetnek. A szülők sokat tehetnek a posztolási szokásaik átgondolásával és természetesen azzal is, ha még többet beszélgetnek a gyerekeikkel az internetről.   

Nincs különbség bántás vagy bántás között. Az egyik egy fotó miatt van, a másik meg például egy ciki táska vagy az ismert szülei miatt fogalmazódik meg. Ha otthon elfogadás van, és szeretet, akkor pont tök mindegy ez a Facebook-/Insta-fotó mizéria. Nincs ez túlreagálva?

Az igaz, hogy nincs különbség bántás és bántás között. Viszont vannak olyan bántalmazások, amelyek megelőzhetőek. Felelős felnőttként a szülőknek dolguk is, hogy mindent megtegyenek ezek megelőzésért. Nem mondhatjuk, hogy egyedül a gyerekek felelőssége, hogy mit csinálnak, és hogy „bármit csinál a szülő, a gyerekek bántani fogják egymást”.  Szülőként felelősségünk és dolgunk is, hogy megelőzzük a bántalmazáseseteket, példát mutassunk otthon, az utcán, a játszótéren és az interneten is. Ma már minden gyerek digitális, ezért az nem túlreagálás, ha a szülők is tudatosak, felelősek és megfontoltak a digitális térben is.   

Ebbe az irányba tart a világ. Ez a valóság, hogy mindenki fent van a neten. Ez alól a gyerekek sem kivételek. Nem lehet, hogy pont az lenne a baj, ha nem lennének róluk fenn fotók meg történetek?

A világ sokszor gyorsabban halad, mint ahogy a tudásunk és az érzékenységünk alakul. A hatvanas években a dohányzást kifejezetten ajánlották a terhes nőknek, hogy megnyugtassa őket, és az elmúlt évtizedekig az emberek jó része tagadta, hogy a nikotin veszélyes lenne. Most viszont nem lehet anélkül venni egy doboz cigit, hogy ne lennének ott a kockázati tényezők. Pedig ott se biztos, hogy pont az a szál cigi, amit a dobozból kiveszel, rákot okoz, vagy impotenciát, esetleg megbetegíti a magzatodat. Viszont a kockázat erősen ott van, tehát tudni kell róla, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a kockázat csökkenthető és megelőzhető legyen. Ezt vállalja fel ez a program is. Próbáljuk ismeretekkel és érzékenységgel felzárkóztatni a szülőket a gyorsan haladó világ kihívásaihoz. Hiszen komoly kockázatai vannak a gyerekekről való rendszeres és nyilvános posztolásnak, cserébe viszont a jelenlegi tudásunk szerint abból nem származik kára a gyereknek, ha a szülei nem posztolnak róla mindig széles körben.

Minden döntést én hozok meg a gyerek helyett ebben a korban: hová járjon suliba, mit egyen, mit sportoljon… Teszem mindent úgy, hogy a legjobbat akarom neki. Miért ne tudnám eldönteni, hogy mi a legjobb neki, amikor posztolok róla?

Hatalmas vállalás, ha a szülő azt mondja, hogy minden döntés egyedül az övé, és minden döntése a legjobb kell hogy legyen (elég stresszes is így a szülőség). Főleg a 21. században, amikor nagyon sokféle lehetőség közül lehet választani. Szülőnek lenni folyamatos próbatétel. Ezért is jó, ha az apró dolgokban a gyerek is részt tud venni a döntésekben (a saját döntése, hogy mit vesz fel, stb.), más döntésekben pedig jelen van, és elmondja a véleményét (mit szeretne sportolni, zenélni). Az autoriter gyereknevelésről (amikor mindent a szülő dönt el a gyerek helyett) elég határozottan bebizonyosodott, hogy nem a legsikeresebb – és valójában elég kevesen is csinálják.

Az is ritkán fordul elő, hogy egy szülő úgy hoz döntést, hogy azzal a gyerekének direktben ártani akar. A gyerekükről rendszeresen, nyilvánosan posztoló szülőkről sem feltételezzük, hogy rosszat akarnának a gyereküknek. Ez nincs így.  A posztolásokkal kapcsolatos beszélgetés nem egy burkolt kritika, ami a szülőséget minősíti.

Minden veszélytől amúgy sem tudom megóvni. Miért baj az, ha megtapasztalja, hogy a világ kegyetlen is tud lenni, és az emberek nem mindig kedvesek?  

A gyereket nem lehet mindentől megvédeni, ez így van. Nem is szabad erre rászorongni szülőként, mert azzal a saját helyzetünket nehezítjük. Az is biztos, hogy a család megtartó ereje fontos – de sajnos nem mindenható. Nem lehet a képletből kivonni a gyerek egyéni érzékenységét, habitusát, viselkedését. És azt sem, hogy a családon kívüli lényeges referenciaközegek (iskola, barátok stb.) hogyan reagálnak, mert az is meghatározó. Nem szabadna annak a hamis biztonságába ringatnunk magunkat, hogy utólag majd mindent korrigálunk. Fizikai sérülések után a foltok, hegek gyakran eltűnnek, de érzelmi sérülések esetén nincs teljes korrekció – az élmény, a negatív megélések ott maradnak. Azért valljuk azt, hogy a megelőzés kiemelkedően fontos, mert a gyerek nem akkor lesz ellenálló az élet viharaival szemben, ha idejekorán megtapasztal negatív dolgokat, hanem ha a legtovább és legtartósabban megéli a biztonságot: hogy figyelnek rá, hogy fontos a jólléte. 

Az csak feltételezés, hogy a nyilvános fotókat pedofilok vagy más rossz szándékú emberek letöltik. Másrészről a gyereket nem közvetlenül inzultálja egy barom. Az utcán vagy a strandon is lefotózhatja titokban, és fogalmam sincs arról, mit csinál utána a képpel. Az egy fotó, egy papírdarab, nem a hús-vér gyerekem.

Te hogy éreznéd magadat, ha kiderülne, hogy egy fotód pornóoldalakon kering? Hogyan éreznéd magad, ha megtudnád, hogy valaki leskelődik utánad, és titokban fotóz téged? Ha a saját fotód kapcsán azt gondolod, hogy ez nem oké, akkor a gyerek kapcsán többszörösen igaz, hiszen ő még védtelenebb. Arról, hogy valaki titokban fotózza a gyereket, nem tehet a szülő, nem is tehet ellene – nem az ő felelőssége. Az viszont, hogy mit posztol ki a saját gyerekéről, a saját felelőssége. A nap végén lehet, hogy ugyanarra a darknetre kerül ki mindkét kép, de míg az előző esetben 100%-ban áldozat a szülő és a gyerek, a másodikban legalább 50%-ban felelős a szülő. Bár az életben a kockázatokat nem tudjuk nullára csökkenteni, de azt meg tudjuk tenni, hogy nem növeljük tovább az eleve meglévő veszélyeket.

Én nagyon tudatos próbálok lenni ebben a posztolásban, de a nagyszülőkkel egyszerűen nem értek szót. Hiába kérem őket, hogy ne tegyenek ki képet a gyerekekről, mintha a falnak beszélnék. Ilyenkor mit tudok tenni? 


A legtöbbször a nagyszülőknek is ugyanaz a motivációja a posztolásra, mint a szülőknek: büszkeség, szeretet és az a vágy, hogy mások is láthassák, milyen fantasztikus a gyerek. Azért is nehéz rájuk hatni, hiszen csak a pozitív részét látják annak, amit csinálnak – és tényleg nincsenek tisztában azzal, hogy milyen ellenérzéseket válthat ki ez a szülőkben és a gyerekekben.Nincs egységes megoldás erre a helyzetre, de van néhány javaslatunk, milyen irányba érdemes elindulni: (1) Beszélgessetek a nagyszülőkkel arról, ha kellemetlen és zavaró, amit csinálnak. Mondjátok ki kedvesen, de határozottan, hogy nem szeretnétek, ha ezt tovább folytatnák. (2) Adjatok alternatívákat – hogyan tudnak zárt csoportban megosztani felvételeket; hogyan tudják a profiljukat úgy beállítani, hogy a posztjaik biztonságban legyenek. (3) Ha erősebb érvek kellenek, mondjátok el, hogy a szülők előzetes írásbeli engedélye nélkül jogszerűen senki nem készíthet vagy oszthat meg képet egy 18 éven aluli gyerekről. Még a nagyszülők sem. (4) Nézzétek át együtt a nagyszülői profilt. Válogassátok ki azokat a képeket, amiket törölni kell, de pl. mentsétek el őket a telefonotokra – hogy a nagyszülők lássák, értékelitek a figyelmet, amit az unokára fordítanak, de szeretnétek, ha betartanának bizonyos korlátokat. 


A gyerek itthon mindig rendesen viselkedik, de ha a nagyszülőknél van, akkor mindig beindul az őrület. Ennek eredményét meg most már ki is posztolják. Megy az ökörködés nyilvánosan. Engem ez szülőként nagyon zavar. Mit tehetnék ellene? 


Van az a mondás, hogy a gyerekek gyakran a nagyszülőkkel fognak össze a szülők ellenében – és ebben van igazság. A gyerekek időnként nagyon ki tudják élvezni azt, hogy a nagyszülőknél mások a szabályok, a keretek, a lehetőségek. Egy ilyen helyzet nemcsak a posztolásról szól, hanem az eltérő elvárásokról is. Az, hogy mi kerül ki a gyerek–nagyszülő kapcsolatból a netre, igazából már csak következmény. A szülőknek első körben azt kell eldönteniük, mi az elsődleges probléma: a „rosszalkodás” vagy az, hogy ez kikerül a netre. Hogy mit tehet ilyenkor a szülő, az alapvetően attól függ, hogy mi a válasz az előző kérdésre, és hogy mennyire szeretne a szülő mélyen belenyúlni ebbe a kapcsolatba. Mindenképpen érdemes leülni beszélgetni a nagyszülőknek és a szülőnek. Az internetbiztonság egy elég objektív dolog (ne kerüljön ki olyan felvétel, amivel a szülő nem ért egyet), de ezen túlmenően minden más attól függ, mi komfortos a felnőtteknek. Érdemes tisztán beszélni és egyértelmű kéréseket megfogalmazni a nagyszülők felé. Az is fontos, hogy ha a megállapodást nem sikerül tartani, akkor újra le kell ülni és ráerősíteni arra, ami korábban elhangzott. 


Nálunk a nagymama a legjobb fej a világon. Imádja az unokáját, mindent megtenne érte. Használja az internetet, de nyilván nem érti teljesen, hogyan működik. Néha a legjobb szándék mellett is hülyeséget csinál. Kiposztol olyan dolgokat, amiket tudom, hogy üzenetben akart elküldeni. Mit tehetnék, hogy ilyen ne forduljon elő? 


Az internethasználat egy olyan képesség, amely fejleszthető. Teljesen természetes, hogy az idősebbek között többen vannak azok, akik nehezebben használják a netet. Őket egyébként legkönnyebben az unokák tudják „rátanítani” arra, hogy mit hogyan csináljanak. Mint minden tanulás, ez is kitartást, türelmet és odafigyelést kíván. Ilyen helyzetekben is sokat segít, ha a nagyszülőkkel őszintén lehet beszélni erről (mindenféle hibáztatás nélkül).