Egy család, három halott, két elrabolt gyermekélet

Vannak esetek, amelyek az amúgy mindig higgadt szakembert is mélyen megrázzák. A győri családirtás, amikor is egy korábbi erőszak miatti börtönbüntetéséből frissen szabadult férfi a legelső láthatáson megölte tízéves fiát és tizenhárom éves nevelt lányát, majd felakasztotta magát, ilyen eset. A köz- és magánvélemény forrong, mindenki magyarázatot, felelősöket keres és vél találni. Az utólagos hivatalos vizsgálatot bejelentették. De a két gyerek életét, és azt az iszonyatot, amit átéltek, mielőtt meghaltak, semmi nem teszi meg nem történtté. Ahogy a többiekét sem, akikkel ilyesmi történik. Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember írása.

Próbálom elképzelni…

…hogy milyen lehet. Milyen lehet megélni, hogy az apám az anyám életére tör. A vitát, a heves mozdulatokat, a kiabálást képzelem magam elé, a félelem savanyú szagát, meg a vért. Kicsi vagyok még.

Úgy képzelem, hogy anyám rebbenő, bizonytalan, és egyszerre retteg apámtól és szereti őt.

Aztán próbálom megélni azt is, hogy milyen, amikor az apámmal utána úgy találkozhatom, hogy biztonságban vagyok. Anyám nyugodtabb (túlélte), és én azt érzem, hogy most nem kell félnem. Apa rács mögött van. Ami történt, lassan eltűnik a múltban.

Aztán apa kijön, én pedig megyek hozzá, hogy találkozzam vele. Anya visz el, aztán otthagy. Apa nem akarja, hogy ő is ott legyen. Jár neki ez – azt mondja. Évekig nem találkozhatott egyedül a gyerekeivel. Velem.

Először mind örülünk. Aztán valami történik. Apa arca elborul. Ezt már nem tudom elképzelni. Nem akarom látni magam előtt, ami ezután történik… Én megtehetem, hogy nem gondolom tovább. Az a kislány, aki most „kint van valahol a világban”, és akinek most karácsonyfát meg csillogó csillagot kellene rajzolnia, mézeskalácsot sütnie, és izgulnia, hogy mi várja majd egy hét múlva a fa alatt, az a kislány nem választhatott. Nem dönthetett úgy, hogy kiszáll, hogy nem gondolja tovább a történetet. Vele megtörtént. És még ezer és ezer másik kislánnyal és kisfiúval megtörténik. Karácsony előtt is, meg utána is.

Átélik a heves mozdulatokat, a kiabálást, a félelem savanyú szagát, a vért. Hiába csukják be a szemüket, nem szűnik meg a rettegés.

A legkönnyebb ellenállás: a gyerek

Kiskorú veszélyeztetése. Így hívja a jog, ha az a szülő vagy más felnőtt, aki a gyerek gondozására, nevelésére és a róla való gondoskodásra hivatott, nem látja el jól a feladatát, és olyat tesz, ami a gyerek egészséges testi, lelki, erkölcsi fejlődését veszélyezteti. Börtönbüntetés járhat az ilyen magatartásért. Meg az is, hogy korlátozzák a gyerekkel kapcsolatos jogait. Például hogy láthatja-e, találkozhat-e vele, hozhat-e döntéseket a gyerek életével kapcsolatban.

Egyértelmű, nem? Aki nem tud felelősen viselkedni egy gyerekkel, annak ne lehessen meghatározó befolyása a gyerek életére. Igen. Így, olvasva egyértelműnek tűnik, de a gyakorlatban mégsem az. Nagyon nem.

A munkánk során vannak ügyeink, amelyekben a gyerekkel szemben elkövetett szexuális erőszak a vád, és a gyámhivatal meg a gyerekjóléti szolgálat ragaszkodik ahhoz, hogy a gyerek kapcsolattartásra menjen. (Ami önmagában is jogellenes, és a bántalmazás egy formája.) Van ügyünk, amelyben súlyosan bántalmazó szülő jogosult kapcsolattartásra, és annak kell örülni, hogy ez csak havonta egyszer történik meg, és van felügyelet. A gyereket végül is fel lehet készíteni ezekre az alkalmakra – mondják. (Nem, nem lehet.)

Aztán van olyan ügyünk is, amelyben eszközként használja egy végtelenül aljas játszmában az egyik fél az „erőszakot”, és arra hivatkozással zárja el a gyereket a szülőtől. El lehet érni, hogy találkozzon a gyerek és a szülő? Nem. Legalábbis eddig nem lehetett. Évek teltek el. Lassan a remény is elvész arra, hogy ez a találkozás még gyerekkorban jól létrejöhessen. Talán majd ha a gyerek felnő, és saját döntéseket hozhat, akkor találkozni fognak.

A gyerekek ügyeiben az elképzelhetetlen is megtörténik sokszor. Dühítő módon. És sokszor hiába próbál az ember érvelni az eljárásokban, a gyerek, akit képviselne, gyakran a legkönnyebb ellenállás.

Egyszerűbb egy gyerekre azt mondani, hogy menjen, ne menjen, ezt csináljon, azt tegyen, mint egy felnőttel konfrontálódni. Sok hivatalnokként működő hatósági alkalmazott így gondolkodik. A jogszabályok gumiból vannak, a papír bármit elbír, amíg van legalább egy olyan vélemény a nagy aktában, ami a legkényelmesebb döntést támasztja alá, addig nem kell felelősséget vállalni. A gyerek amúgy is azt teszi, amit mondanak neki.

Mindenki azt hiszi, hogy tudja, de senki nem tud semmit

Vajon mit mondhatott az a férfi a gyerekének… Vajon végig kellett néznie, ami a testvéreivel történik? Nem tudom kiverni a fejemből a képet. A kislányt, aki nem érti, de tudja. Pontosan tudja.

Azt hiszed, tudod, hogy mi történt? Azt hiszed, hogy te jól döntöttél volna? – ez zakatol bennem.

Pedig olyan veszettül nehéz kívülről véleményt mondani, megítélni egy helyzetet. Ugyan ki tudhatná, mi van egy ember fejében, szívében, lelkében. Vagy hogy mire gondol, mit tervez. Sokszor csak a következmények mutatják meg a valódi szándékokat. Van, hogy hiába olvassuk a nyomokat, gyűjtjük a bizonyítékokat lelkiismeretesen, mégis képtelenek vagyunk összerakni a teljes képet. Máskor meg majd kiveri a szemünket a nyilvánvaló igazság, és nem vesszük észre. Aztán amikor visszanézünk, elszégyelljük magunkat, hogy láthattuk és tudhattuk volna, mégis vakok voltunk. 

Súlyosan téved, aki azt mondja, hogy pontosan tudja, milyen egy családon belüli erőszak áldozata vagy elkövetője. Vannak persze mintázatok, jelek meg tünetek, de nagyon sok az atipikus eset, és az is igen gyakran előfordul, hogy egy ügy egyetlen részlete sem emlékeztet arra, amit a tankönyvekben olvastunk, vagy amit az évek során tapasztalatként összegyűjtöttünk.

Ha emberekkel dolgozol, és jól végzed a munkád, egy dolgot biztosan megtanulsz. Alázatosnak lenni, és ébernek. Ébernek, hogy elkerüld a rutint és hogy megszokásból hozz döntéseket. Minden ügyet és minden embert a maga egyediségében kell megítélned.

Használhatod a tapasztalatodat, de mindig számítanod kell arra, hogy érhetnek meglepetések. 

Van, hogy egy remek pszichológus szakember, akinek a szakmai ítéletében évek óta megbízunk, egy olyan szakértői véleményt ad ki, amiről ordít, hogy megalapozatlan, felszínes, könnyelműen következtető és minősítő. Lehet rossz napja egy szakértőnek? Persze. Mi több, ő sem tévedhetetlen. Van, hogy mellényúl, van, hogy nem úgy működnek a megszokott kérdések vagy a gyakran használt pszichológiai mérőeszközök.

Jó esetben ebből csak nehézség lesz (új vizsgálat, új vélemény). Rossz esetben egy egész eljárás totál tévútra fut. Hogy miért? Mert a szakértők véleményét sok hatóság és bíróság „szentírásként” kezeli – főleg ha bizonytalan a döntésében, vagy azt gondolja, hogy igazából nem ért ahhoz a kérdéshez, amiben döntenie kell.

A családon belüli erőszak, a gyerekbántalmazás, a szexuális visszaélés meg a szülői elidegenítés ügyei pont ilyenek –

tíz döntési jogkörben dolgozó hatósági vagy bírósági emberből jó ha egy olyan van, aki pontosan tudja, hogy ezek a szavak mit jelentenek. Ordít az egész rendszerről, hogy még több képzés kellene, még több érzékenyítés, és még több módszertani segítség, ami a hatósági döntéseket segíti.

Meddig még?

Ez a rettenetes tragédia talán végre tettekre sarkallja az illetékeseket, és felhívja a figyelmüket arra, hogy a kapcsolattartások szabályozása körül elképesztően nagy hibaszázalékkal működik a rendszer: 

  • mert sokszor olyanok döntenek hatósági szinten a gyermekvédelmi ügyekben, akik teljesen más végzettségűek, nem képzettek megfelelően, és nincs tudásuk az erőszak/bántalmazás témájában;
  • mert gyakran nem az érintett gyerekek legfőbb érdekeit nézik, hanem jogszabályt alkalmaznak;
  • mert saját tudás híján szakértői véleményekre alapozzák a döntést, aminek a minősége gyakran nem megfelelő, felületes, és a szakma szabályainak nem megfelelő körülmények között készült a vizsgálat stb.;
  • mert a felügyelt kapcsolattartást sokszor azért nem rendelik el, mert egész egyszerűen nincs elég hely (szoba, váró) és szakember, aki azt végre tudná hajtani;
  • és sajnos sokszor azért is, mert az érintett szakemberek menekülnek a felelősségvállalás elől, és a „könnyebb, egyszerűbb” döntést hozzák meg, ami azt jelenti, hogy az erőszakos vagy manipulatív kliensnek lesz igaza.

Ezerféle okot lehetne itt még felsorolni, és miközben mindenben hiszek, amit leírtam, nem tudom kiverni a fejemből ennek a kislánynak a képét. És ez most mindent felülír.

A bántalmazás objektív. Végső soron mindegy, hogy ki mit hibázott, ami történt, megtörtént.

És csak az zakatol bennem, hogy vajon mondhatjuk-e addig, hogy fejlett, civilizált, biztonságos ország vagyunk, amíg akár egy olyan gyerek is van az országban, aki ezt átéli. 

A heves mozdulatokat, a kiabálást, a verekedést, a félelem savanyú szagát, a vért, a rettegést… Szerintem nem. Úgyhogy már csak egy kérdés marad: Meddig még?  

Dr. Gyurkó Szilvia

Ha úgy érzed, neked vagy egy családtagodnak, ismerősödnek segítségre van szüksége, a következő oldalakat ajánljuk.
Gyerekeknek: Kék vonal: 116-000 
Felnőtteknek: bantalmazas.hu; 06-80/205-520

Kiemelt képünk illusztráció

forrás: wmn.hu