Nemsokára személyesen is hallhatjuk gyermekjogokról beszélni dr. Gyurkó Szilviát, addig is néhány fontos gondolatát hoztuk el nektek – a gyerekek védelmében.
Ha gyereket bántanak, akkor őt hívjuk. Nem tudja megakadályozni, de meg tudja magyarázni. És el tudja mondani, kinek és minek miben kellene változnia ahhoz, hogy az erőszak eltűnjön a gyerekek életéből, mindannyiunk gyerekkorából. Mert hisz benne, hogy végleg eltűnhet. De ehhez nem elég az egyes elkövetőket büntetni. Mindannyiunknak van dolgunk. Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő fontos gondolatai – írásai, interjúi alapján.
Október 12-én, a Margó Fesztiválon (Várkert Bazár) az nlc. „Félnap a holnapért” elnevezésű rendezvényének vendége lesz dr. Gyurkó Szilvia jogász, gyermekjogi szakértő.
Gyermekjogok
Ha az ember leül egy üres papírlappal és összeírja, hogy mire van szüksége egy gyereknek ahhoz, hogy jól legyen, és mitől kell megvédeni a gyereket ahhoz, hogy a gyermekkora jó legyen, akkor tulajdonképpen összeszedte az alapvető gyermekjogokat.
A magyar gyermekek ismerik Európában legkevésbé a jogaikat. A megkérdezett gyerekeknek csupán 38 százaléka nyilatkozott úgy, hogy tudják mik azok a gyermekjogok. Ez az EU27 hatvanhét százalékos átlagához képest is jelentős elmaradás. Ezt az adatot tovább árnyalja ugyanennek a felmérésnek az a része, amiben a kutatók arra voltak kíváncsiak, kérnének-e a gyerekek segítséget, ha úgy érzik, hogy megsértették a jogaikat. Itt a magyar gyerekeknek csupán 18 százaléka válaszolt igennel.
A gyermekjogok abból az alapvetésből indul ki, hogy a gyermekkor jelentősége minden más emberi életszakaszhoz képest meghatározóbb. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy „a gyermekkor életünk végéig tart”. Felnőttként is erőt merítünk gyermekkorunk megerősítő, jó élményeiből, és akár idős nyugdíjasként is küzdhetünk azokkal a démonokkal, amiket egy-egy gyermekkori rossz élménnyel szereztünk. A jövő társadalmának jólléte tehát a jelen gyermekeinek jóllétén múlik.
Nehéz pusztán a jog eszközeivel eredményt elérni
A gyermekekkel szembeni erőszak hagyományosan az a terület, ahol nagyon nehéz pusztán a jog eszközeivel eredményt elérni. Természetesen fontos, hogy a jog kimondja az erőszak minden formájának tilalmát. Ha ehhez nem csatlakoznak széles körű társadalmi kampányok, figyelemfelhívó és tudásátadó programok, a pozitív gyermeknevelési technikákat propagáló projektek, az erőszak jeleivel, tüneteivel és következményeivel foglalkozó szakmai, módszertani anyagok, képzések, akkor a vonatkozó jogszabályok nem fognak érvényesülni.
A gyermekekkel való foglalkozás során sokszor felmerül, hogy csak az tud jól dolgozni ezen a területen, akinek magának is van gyermeke. Az érdekes módon szinte soha nem szokott felvetődni, hogy mindannyian voltunk gyermekek. Sokszor olyan sűrű szövedékkel borítjuk be saját gyermekkorukat, hogy alig látszik át egy-egy karácsonynak, vagy más kedves emléknek a fénye. A rossz dolgok, az átélt fájdalmak úgy maradnak alatta az emlékezésnek, hogy sokszor tényleg csak saját gyermekeit nevelve, saját akaratlan mozdulataira rácsodálkozva jön rá az ember, hogy amit olyan gondosan el akart felejteni, az bizony vele van. A bőre alatt, a ruhája redőiben, a mozdulataiban, a szeme villanásában.
Minden gyermekkor egyszeri és egyedi történet. A múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni. A sérüléseket, a megélt hiányokat és veszteségeket nem tehetjük meg nem történtté. Az átélt jó dolgokat fel sem merül megmásítanunk. Felnőve, felnőttként viszont szembe kell néznünk ezekkel az élményekkel saját magunk és gyermekeink érdekében.
Sosem szabad elfelejteni, hogy a gyerekjogok nem elvont elvek és jogszabályok halmazát jelentik. Olyan gyereki szükségletekről van szó, amelyek érvényesülése nem többet (de nem is kevesebbet) ígér nekünk, mint hogy az eljövendő generációk már egy teljesebb életet élhetnek. Egy olyan életet, aminek nem része az erőszak, amiben meghallgatják a gyerekeket, ahol hatékonyan fellépnek a gyerekszegénységgel szemben. Ahol nem diszkriminálják a romákat vagy a fogyatékossággal élőket, és ahol minden gyereknek esélye van arra, hogy azzá a felnőtté váljon, akinek született.
Veréssel „nevelés”
Erős konvenció, hogy a család belügye, hogyan nevelik a gyereket, és abba nem lehet beleszólni. Ha a játszótéren látod, hogy valaki a hajánál húzva viszi vacsorázni a gyereket, miközben az inkább homokozna, akkor sem avatkozol közbe. Az emberek jelentős része azt gondolja, nem feladata jelezni, ha minden délután átszűrődik a falon, hogy a szomszédban verik a gyereket vagy az asszonyt. Hogy igazából nem is baj, hiszen abba még senki nem halt bele, ha egyszer megütötték.
Meg hogy „engem is vert az apám, aztán mégis milyen sokra vittem”. Pontosan. Csakhogy ennek nem volt ellenpróbája. Ha valaki azt mondja, hogy a pofontól lett rendes ember, vagy attól lett sikeres, hogy verte az apja vagy az anyja, mindig azt próbálom visszajelezni: én abban hiszek, hogy egyébként is egy rendes ember lett volna, függetlenül a pofontól.
Nemcsak az a borzasztó, hogy a szülők elfogadják a gyerekverést, hanem hogy a gyerekek maguk is. Egy jelentés szerint a magyar gyerekek negyede azt gondolja: rendben van, ha megütik.
Közös ügyünk, mit gondolunk az erőszakról
Általában amikor valakinek gyereke lesz, elhatározza, hogy akkor ő már másmilyen szülő lesz. De sokszor nem tudja ezt látványosan felvállalni, hiszen épp a legnagyobb segítség, a nagyszülő az, akivel szemben megfogalmazna valamit. Nagyon ritka, hogy valaki vissza tudja jelezni a szüleinek, hogy szerinte nem volt jó, ahogy vele bántak gyerekként.
A skandináv országokban ugyanez volt a 70-es években, ami nálunk, és mára tulajdonképpen megszűnt a gyermekbántalmazás. Mit csináltak jól? Nagyon sokszor elfelejtjük, hogy a gyerekbántalmazás társadalmi kérdés, tehát mindannyiunk közös ügye, hogy mit gondolunk az erőszakról. Hogy felismerjük-e: ahogyan mi éljük az életünket, az hat a gyerekeinkre. A svédek azt mondták, hogy persze, a családok egyénileg vihetnek rossz mintákat, viszont ha mi egységesen azt az álláspontot fogadjuk el, hogy ez nem tolerálható. Ha ezt kommunikáljuk minden szinten, akkor bele tud nőni ebbe a helyzetbe az az új generáció, amelyik azt mondja, hogy ha ő szülő lesz, biztosan nem fogja megütni a gyerekét.
Családon belüli erőszak és a jog
Sokat lendítene rengeteg nő életminőségén, ha ezt el lehetne engedni. Hogy a lányoknak mindig jó kislányoknak kell lenniük, nem lehet nemet, viszont mindenre igent kell mondani. Minden helyzetbe bele kell menni, jó tanulónak, szorgalmasnak lenni, mindenkinek megfelelni. És aztán egy idő után rájönnek arra, hogy élnek egy életet, ami nem róluk szól.
A jogalkotás önmagában alkalmatlan eszköz a családon belüli erőszak problémájának megoldására, ahogy megfelelő társadalmi, kulturális hagyományok és tradíciók hiányában az eutanázia kérdését sem tudta megnyugtató módon rendezni. Nem tanultunk még meg szépen, méltósággal meghalni, az életet elengedni. De élni, együtt élni sem tudunk. A nők könnyen elhiszik, hogy csak a férfiak erőszakosak. A férfiak és nők többsége nem tekinti erőszaknak a verbális abúzust, elfogadják a gyermekverést, és belenyugszanak, sokan megbocsátják az ellenük elkövetett bűncselekményeket.
Egy főként válóperes ügyekkel foglalkozó ügyvéd barátom mesélte, hogy az egyik tárgyaláson a bírónő a vitatkozó feleket azzal intette csendre: „Hagyják abba, hiszen ez nem érzelmi kérdés. Azért vagyunk itt, hogy közös gyermekük elhelyezéséről döntsünk.” Az igazságszolgáltatás egyik paradoxona, hogy alapvetően az érzelmekből eredő magatartásokat a puszta racionalitás és észszerűség elveire való hivatkozással, az érzelmek teljes kizárásával ítéli meg. A jogi egyetem öt éve alatt a hallgatók megtanulják a tények értékelését, jogi nyelvre fordítását, a döntésük melletti jogi érvelést, és persze azt is, hogy az igazság relativizálható. Ennek végeredményeként lesz a felek kibékíthetetlen ellentétéből fakadó válóperből pusztán jogi kérdés.
Jogi vagy érzelmi kérdés..?
A joggal való foglalkozás minden területe igényli az emóciók elfogadásának és kezelésének képességét. Álláspontom szerint nem lehet jó jogszabályt alkotni és alkalmazni empátia, és az ebből eredő felelősségvállalás nélkül. Felelősséget ugyanis nem csak a megalkotott jogszabályért kell vállalni, hanem az azzal érintett emberekért, befolyásolt magatartásokért is. Miként az egyéni felelősségvállalást erősíti a megfelelő közösségi kontroll és támogatás, úgy a köztisztséget viselők, helyi vezetők, különböző területeken dolgozó szakemberek viselkedése, normarendszere meghatározza a közösség és benne a jövő generációinak esélyeit és lehetőségeit.
A családon belüli erőszak áldozatainak olyan igazságszolgáltatási rendszerre van szükségük, amelynek nem tárgyai, hanem aktív részesei. Hallathatják a hangjukat, és így is harcolhatnak a társadalom, a férfiak nők feletti dominanciája ellen.
Intézményi bántalmazás
Ha azt nézzük, hogy hol a legnagyobb a bántalmazás kockázata, akkor a bentlakásos intézmények állnak az első helyen, és azok a helyek, ahol a legkiszolgáltatottabb gyerekek vannak, például a fogyatékossággal élők otthonai.
Egyébként nem is feltétlenül ismeri fel egy szeretet nélküli közegben élő gyerek, ha visszaélnek vele. Ha egy gyereket bántalmazás miatt kiemelnek a családjából, majd elhelyezik egy gyerekotthonban, ahol szintén bántalmazzák, fel nem merül benne, hogy ez probléma. Ha lát más családokat és az általa megszokottól eltérő működést is, akkor jön rá, hogy ez nem oké, ami vele történik.
A társadalom előítéletes a családon kívül nevelkedő gyerekekkel kapcsolatban. A gyerekről tételezik fel, hogy konfabulál, hazudozik, be akarja mártani a másikat. Ha egy gyerek jelzi, hogy abúzus érte, ez sokszor hitvitává válik, azon kezdünk gondolkodni, hogy kinek higgyünk. Ne hitvita legyen, hanem vizsgálat!
Sokszor az intézményi érdek felülírja az egyén érdekét, az a fő szempont, hogy az iskola, az egyház jó hírneve ne sérüljön, és nem az, hogy az igazság kiderüljön. Jellemző, hogy az ott dolgozó felnőttnek jobban hisznek, mint a gyereknek.
Határátlépések
Ha egy tanár beleszeret egy tizenhét éves lányba, akkor közös megegyezéssel távozik, és nincs semmi következmény. Közös megegyezéssel távozhatott az a nevelő is, aki a Cseppkő utcai Gyermekotthonból rendszeresen hazavitt két kislányt, és egy ágyban aludt velük. Lehet, hogy nem történt semmi, de nem ismerte fel a határokat, ez pedig nem megengedhető viselkedés.
Érintés sem kell a bántalmazáshoz. Nemrégiben először ezt a magyar ügyészség is elismerte, és vádat emelt egy olyan tanár ellen, aki fizikailag nem érintette meg a gyerekeket, hanem szavakkal mondta el, hogy kivel mit csinált volna. A gyerekek szexuális fejlődését ez is visszaveti, megalázza őket, ehhez nem kell aktus. A szex nemcsak a vágyról szól, hanem hatalmi kommunikáció is, valaki nem azért tesz valamit, mert annyira kívánja a gyereket, hanem így érezteti a hatalmát.
Ne utólag akarjuk kezelni, amit akár meg is előzhetnénk!
Nem lehet abból kiindulni, hogy a mi iskolánkban mindenki jó ember, itt úgysem fog történni semmi. A megelőzésben kell gondolkodni, hiszen sokkal nehezebb kezelni a visszaéléseket utólag. Ha van szabályrendszer, akkor legyen következménye annak, ha valaki megszegi.
Nem az egyház elvei nyitják ki az abúzusnak a kaput, hanem a számonkérhetetlenség. Ha az egyházi intézmény kivonódik az állami szabályok alól, ha a világi hatóságok, a gyámügy, rendőrség, bíróság nem folytathat eljárásokat az intézményben. A nagy intézményeknek magas falaik vannak, az átláthatóság hiánya kedvez a bántalmazásnak.
Egy intézményről tudok, ahol létrehoztak egy belső gyermekvédelmi protokollt: a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, miután egy szerzetes éveken át visszaélt a gyerekek helyzetével. A bencések ezután bevezettek egy komoly gyermekvédelmi rendszert, aminek olyan részei is vannak, hogy felnőtt és gyerek nem maradhat kettesben csukott ajtó mellett.
Ha minimális a lehetőség a gyerekkel való intim kapcsolat kialakítására, az védi a tanárt is, ettől nem vész el a tanári munka varázsa.
Veszélyek családban élő gyerekeknél
Ha a gyerek nem jár egyedül sehova, akkor sem biztos, hogy védett. Az abúzust az esetek nagy részében nem egy idegen követi el, hanem olyan valaki, akivel a gyerek, sőt a szülő is bizalmi kapcsolatban van. Rokon, tanár, edző, szomszéd. Sok emberben nem merül fel, hogy nemcsak férfi teheti meg, hanem nő is. Vagy hogy nemcsak felnőtt lehet az elkövető, hanem kortárs is. Sőt, az online térben is érheti zaklatás a gyereket, és súlyos illúzió, hogy a szülő ezt a világot maradéktalanul ellenőrizni tudja.
Az abúzusnál mindig van előzmény. A predátor kiválaszt egy gyereket, akit könnyű meggyőzni, akinek nincs valódi szeretetélménye, őt bevonja, elcsábítja, és megpróbálja titkokban tartani, ami történik. Ha egy gyereknek jó viszonya van a szüleivel, ő kevésbé becserkészhető.
Kevésbé vannak veszélyben azok a gyerekek, akik szerető légkörben nevelkednek, nem fognak csak egy kedves szóért elmenni valakivel. Jó lenne, ha olyan lenne egy gyerek viszonya a szülőjével, hogy bármit el mer neki mesélni – azt is, amiről tudja, hogy a szülő nem örül neki.
Alapvetően a gyereket körbe kell párnázni. Nem attól tudja majd az élet nehézségeit jól venni, hogy azokkal már korán találkozik. Hanem attól, ha te éppen azt építed fel benne, ami védi őt a kockázatos helyzetekben.
Az önbecsülését, az önértékelését kell egyben tartani. Viszont a gyereknek szüksége van a saját életélményekre. Arra, hogy egy sportversenyen belefut abba, hogy nem ő az első. Vagy megtörténik az, hogy születik egy testvére, vagy a szülei éppen elválnak. Hogy vannak traumák. Persze senki nem kívánja ezt, de kellő segítséggel, a gyerek mögé állva azt lehet mondani: ez a te történeted, de én itt vagyok, számíthatsz rám.
