A mai felnőttek nagy része úgy nőtt fel, hogy gyerekkorában elfogadott módszer volt, ha a szülei pofonnal igyekeztek őt jobb útra terelni. Ma már nem (lenne) az. Akkor mégis miért olyan nehéz felhagyni vele?
Nincs értelme a korábbi generációkat hibáztatni azért, mert ők úgy gondolták, hogy erőfölénnyel pofonnal, fenyítéssel, büntetéssel lehet rendes embert faragni a gyerekekből, hiszen változnak a társadalmak.
Ma már a pofon – vagy nevezzük frásznak, fülesnek, maflásnak, nyaklevesnek – nem gyereknevelési eszköz, hanem elítélendő magatartás. Nemcsak a pofon kerülendő. A gyerek fülét, haját sem szabad meghúzni, nem kellene rángatni, meglökni, kezére, fenekére csapni, sarokba állítani, vagy bármely más erőszakot alkalmazni. Hogy miért? Mert törvénybe ütközik, mert fájdalmat okoz, mert nem tesz jót sem a gyereknek, sem a szülőnek. A kettőjük közötti kapcsolatnak meg végképp nem. A testi fenyítés elhagyása nem jelent egyet a neveletlenséggel. Szakértők segítségével járjuk körbe, hogy miért.
MERT EGY POFON IS TÖRVÉNYBE ÜTKÖZIK
Magyarország 2005-ben, a világon 14. országként vezette be a gyerekekkel szembeni erőszak valamennyi formájára kiterjedő tilalmat. Azóta már közel hetven államban van ilyen jellegű szabályozás. A jogszabályváltoztatást előterjesztő miniszter így érvelt akkor:
Nem azért van szükség erre a rendelkezésre, hogy a szülőket hosszú tömött sorban börtönbe küldjük, mert megütik a gyereküket, hanem hogy a pozitív gyereknevelési technikák elterjedjenek Magyarországon – emlékszik vissza dr. Gyurkó Szilviagyermekjogi szakértő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója.
Tizenöt év telt el, de sajnos még mindig nagyon sok gyerek arcát, kezét, fenekét éri csapás. Még mindig számos felnőtt gondolja úgy, hogy őt is megütötték, mégis rendes ember lett belőle, akkor ő alkalmanként miért ne keverne le egyet saját gyerekének, ha rosszul viselkedik. A világ abba az irányba halad, hogy a gyerekekkel szembeni erőszak minden formája megelőzhető. Ez nem érhető el önmagában jogi tilalommal.
AMÍG NEM TERJEDNEK EL A POZITÍV NEVELÉSI TECHNIKÁK, ADDIG A JOGI ELŐÍRÁS CSAK PAPÍRON LÉTEZIK – A GYEREKEKET NEM VÉDI MEG
Amíg nem terjednek el a pozitív nevelési technikák, addig a jogi előírás csak papíron létezik, és a gyerekeket nem védi meg. Gyurkó Szilvia mondja, hogy tisztában kell lennie mindenkinek azzal, hogy miért nem ártalmatlanok ezek a fenyítési módok. Mi szerepelhet helyettük a szülői eszköztárban? A szülőség nem csak ösztön, a szülőség tanulható. Ha valakinek nincs eszköztára arra, hogyan lehet egy gyereket erőszakmentesen nevelni, az nem jelenti azt, hogy ne tanulhatná meg, hogyan tud a büntetés helyett pozitív megerősítéseket használni. A jogszabály mellett szükség lenne társadalmi szinten is a segítségnyújtásra. A gyermekvédelem egyik fontos feladata lenne a prevenció, de a napi problémák megoldására sincs meg a kellő idő és energia, nemhogy a tájékoztatásra és a megelőzésre.
Már a családtervezéskor elkezdődhetne a leendő szülők támogatása. Tudni kellene róla minden gyereket vállaló felnőttnek, hogy ma már tilos pofont adni, azonban a jog és a gyakorlat között még szakadék tátong.
Siker titka: tájékozódás!
Érdemes megismerni a svéd példát. Ott a testi fenyítés kérdésében már 1978-ban bevezették a zéró toleranciát. 1965-ben a svéd népesség 53 százaléka gondolta úgy, hogy a testi fenyítés a gyermeknevelés elengedhetetlen része. 1994-ben, tizenhat évvel a törvényi tilalom bevezetése után, pedig már 89 százalék ellenezte alkalmazását. Hogy mi volt a siker titka? – A jogszabály megalkotásán túl hatalmas energiákat fektettek a tájékoztatásba.
Ahogy ma a dohányzásellenes kampány részét képezik a dobozokon használt elrettentő feliratok, úgy használták a svédek a gyereknevelés mindennapos kellékeinek csomagolását a szülőkkel való kommunikációra. A pelenkáktól a babatáplálási termékekig mindenhol szerepeltek a „ne rázd!”, „ne pofozd meg!” és hasonló üzenetek, és mellettük segítségként egy ingyenesen hívható telefonszám. Az ilyen mélyen berögzült szokások terén, mint a nevelési célzatú tenyeres, még nagy energiák mellett is lassú a változás. Két generációnak kellett felnőni a svédeknél is ahhoz, hogy teljesen kikopjon a tasli a szülők eszköztárából. Magyarországon is fel kellene nőnie egy olyan generációnak, amelyet nem ütnek meg.
Azért is nagyon fontos a testi fenyítéssel szemben a zéró tolerancia, mert nem tudhatjuk, hogy melyik gyereknek milyen a rezilienciája. Azaz az ellenállási képessége, hogy melyik gyereknek mi mennyire fáj. Dr. Sánta Nóra, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány Gyermekjogi Központjának vezetője hangsúlyozza, hogy kutatási eredmények bizonyítják, hogy a szülők nagy százalékban nagyobb erővel csapnak oda, mint amire gondolnak.
NEM CSAK MAGA AZ ÜTÉS FÁJ
Egyszerűen nem tudják szabályozni az ütés erejét abban a felindult pillanatban. Nagyon erős narratíva: „Á, gyerekkoromban engem is megütöttek, nem ártott meg.”
De senki nem tudhatja, hogyan alakult volna az ő élete, ha a szülei egyszer sem ütötték volna, vagy nem alázták volna meg. Amikor valaki azt állítja, hogy nem ártott neki, sokszor valójában azt a fájdalmat tagadja, amit ő átélt. A pofonban meg a verésben az is fáj, ahogy fizikailag megütnek, de az az érzés, ami mögötte van, hogy velem, meg a testemmel ezt meg lehet tenni. Ráadásul pont az általam szeretett személynek, az beég a bőr alá. 2014-ben volt egy kutatás Magyarországon, melyben megkérdezték a gyerekeket, hogy rendben van-e szerintük, ha őket otthon pofon ütik, és minden második gyerek úgy gondolta, hogy igen, rendben van. Nemcsak a gyerekeket kérdezték meg, hanem a szülőket is, akiknek kétharmada mondta, hogy szerinte még egy pofon beleférhet. Pedig már akkor tizedik éve volt itthon ez ügyben teljes tilalom.
MERT NEM JÓ A SZÜLŐNEK SEM
Hibázás nélkül gyereket nevelni lehetetlen.
A szülők többsége akarva-akaratlanul már bántotta saját gyerekét. Nincs az a helyzet, amiben a gyerek megérdemli a pofont! Így közelíti meg a témát a szülő oldaláról Szőke András tanácsadó szakpszichológus. Ha olyan helyzetbe kerül a szülő, hogy azt érzi, legszívesebben megpofozná a gyereket, akkor az sosem a gyerekből, hanem mindig belőle fakad.
Azt tapasztalom, hogy az esetek többségében nem azért ütik meg a szülők a gyereket, mert azt gondolják, hogy hatékony és jól működő nevelési eszköz. Hanem azért, mert tehetetlenné válnak, és bekapcsolnak az automatizmusok. Ilyenkor annyira beszűkülnek a gondolatok, hogy már nem tudnak más eszközhöz nyúlni. Illetve ha vannak is más eszközeik, akkor sem férnek hozzá. Ekkor már nincs más lehetőség, mint hátat fordítani az egész helyzetnek, és kilépni belőle.
Ami, bár nem a legjobb megoldás, még mindig jobb, mint lekeverni a gyereknek. Az effajta beszűkülés zsákutca, amiből nagyon nehéz kitolatni. Ezért sokkal jobb azon gondolkozni, hogy hogyan ne jusson el oda az ember. Kellő önismerettel mindenkinek magának kell felismerni, hol van benne az a bizonyos gomb, melynek megnyomásával elszakadhat nála a cérna, és eljárhat a keze. Érdemes utólag is elemezni az ilyen helyzeteket: honnan ismerem fel? Mi az, ami ennyire feldühített? Hogyan kerülhetném el legközelebb? Gyakran előfordul, hogy amikor elcsattan a pofon, ahelyett, hogy azért kérne bocsánatot a szülő, amit rosszul csinált, túlkompenzálja a gyereket és ezzel csak ront a helyzeten.
Határhúzásra a pofon nem jó!
Az ütések alapvetően mindig határhúzások, és a gyerekeknek szükségük is van határokra. Csak nem mindegy, hogy mivel húzzák meg őket, a pofon erre nem jó.
Csak azért érdemes bocsánatot kérni, ami hiba volt: „Nagyon haragudtam rád, mert ezt és ezt tetted, és ez nincs rendben, de az nem igazságos, hogy megütöttelek érte.” És a korrekciónak nemcsak arról kell szólnia, hogy ne haragudjon érte a gyerek, hanem arról is, hogy mindent megtegyen a felnőtt, hogy ne forduljon elő ilyen többet. „Én már rég lekevertem volna neki.” Az ilyen és ehhez hasonló kéretlen tanácsokkal nagyon nehéz szülőként mit kezdeni, főleg, ha azt anya, anyós, a szülőpár másik fele vagy a szűk családból javasolja valaki. – Ez két okból is probléma – vázolja fel a helyzetet Szőke András. – Egyrészt beleszólnak abba, ahogy a szülő neveli a gyerekét, másrészt olyankor fennáll az esélye annak is, hogy ha ők vigyáznak a gyerekre, akkor ők oda fognak csapni.
Ilyenkor muszáj szembehelyezkedni a családdal, és kijelenteni, hogy márpedig én akkor tudom rád bízni a gyerekemet, ha megígéred, hogy akkor sem ütsz még a fenekére sem, ha rosszat csinál. Ez olyan erős konfrontációs helyzetet hozhat elő, amit nagyon nehéz kezelni. Egy ilyen beszélgetést ráadásul megterhel az is, hogy a szülőségben valamennyire mindannyian bizonytalanok vagyunk. Ha a szülő a felnőtt gyerekét vagy a felnőtt gyerek a saját szüleit kritizálja, az mindig nagyon mélyen érinti a feleket. Ezért is fordulhat elő, hogy annak ellenére, hogy belül határozottan képvisel egy értékrendet a szülő, a nagyszülőkkel mégis évekig kerüli a témát. A bántás, bántalmazás pedig pont az, amiben nincs kompromisszum. Szülőként nincs más, mint a gyerek érdeke, a társadalom szintjén pedig minden gyerek érdeke.
forrás: Kismama
